Andy Duncan – Ellen Klages:
WAKULLA SPRINGS

World Fantasy díjas

 

Wakulla Springs: egy furcsa, ismeretlen világ, mely titokzatos kincsként rejtőzik Észak-Florida dzsungelében. Feneketlen mélységeiben bámulatra méltó lények sokasága hagyta nyomát egykori jelenlétének, a túlélésért folytatott harcának és végső elmúlásának. Történelem előtti masztodonok, hatalmas tatuk és sok más ősi szörnyeteg csontjai kerültek elő a lagúna látszólagosan nyugodt felszíne alól 25 ezer évvel azután, hogy eltűntek a föld színéről. Rejtélyekkel teli időtlen világba lép be, aki ellátogat erre a varázslatos helyre.

1. A titkos kincs

– Végre, hogy ideevett a fene, Mayola! – nézett fel Vergie Jackson a fenyvesszéli házikó tornácán álldogálva, miközben egy kifakult Jézus-képet ábrázoló papírlegyezővel kavargatta maga körül a levegőt. – Majd hőgutát kaptam a várakozás közben.

– Mondtam, hogy Miz Greennek kell segítenem bezárni az iskolát a nyári szünetre – magyarázkodott Mayola Williams.

– Azt ígérted, hogy dél körül itt leszel. Már majdnem két óra van!

– Belemerültünk a beszélgetésbe, és teljesen elfelejtkeztem az időről – vont vállat Mayola, és áthelyezte az egyik csípőjéről a másikra a nála lévő könyvhalmot. – Hadd vigyem be ezeket a házba, és már mehetünk is valami hűvösebb helyre. Egy perc, és itt vagyok.

– Adott neked leckét a nyárra?

– Nem házi feladatként kaptam, csak kölcsönbe, elolvasni.

– Mégis miféléket?

– Olyanokat, amikből az A&M[1]-en tanítanak.

– Én folyton abba akarom hagyni a sulit, te meg még több tanulnivalóért könyörögsz. El nem tudom képzelni, mi a jó ebben – forgatta a szemét Vergie.

– Oké, és ehhez mit szólsz? – vette le Mayola a legfelső könyvet a kupac tetejéről, és olyan magasra tartotta, hogy Vergie ne érhesse el.

– „Istent látták” – olvasta fel a lány lassan a címet. – Tuti valami hittanos cucc.

– Nem talált, ez egy regény.

– Hiszi a piszi – rázta meg a fejét Vergie, és újból legyezni kezdte magát.

– Nézz csak ide! – mutatott Mayola a hátsó borítóra. – Egy valódi fekete nő írta, aki szintén floridai! – Gyengéden visszatette a könyvet a halom tetejére, és besietett a házba, becsapva maga mögött a szúnyoghálós ajtót.

– Menjünk a Cherokee Sinkhez! – bukkant elő a lány pár perc elteltével. – Teljesen leizzadtam, igazán jólesne egy kis úszás! – Mayola úszás iránti rajongását csak könyvszeretete múlta felül. Már majdnem egy hét is eltelt anélkül, hogy lehetősége lett volna megmozgatni a sok üléstől elgémberedett tagjait.

– Öö, hát, a bátyáim és Luke Callens is ott vannak. Az a fickó egy alávaló gazember. – Hát eléggé. Mit szólnál akkor a folyóhoz? Lower Bridge alig tízpercnyire van.

– Ezen a héten nem úszhatok sehol sem. Ugyanis megjött.

– Ó! – Ezen nem volt mit vitatkozni. Mayola elgondolkodott egy percre. – Tudod, mit? Miz Green adott 20 centet, amiért segítettem kitakarítani az iskolát. Szinte mind a malacperselyembe dobtam, kivéve egy indiános pennyt, ami ugye szerencsét hoz, ezért a cipőmbe rejtettem, hogy vigyázzon rám. Ellenben úgy vélem, hogy megengedhetem magamnak, hogy ott hagyjak Gavin boltjában egy ötcentest jéghideg RC kólára. Az majdnem olyan jól lehűt, mintha úszni mennénk.

– Együnk akkor egy kis mogyit is! – húzta fel fűző nélküli, eredetileg fehér színű Ked csukáját Vergie.

– Nem is tudom, az egy újabb ötösbe kerülne.

– Te pedig spórolsz a főiskolára, tudom, tudom. Azóta szajkózod nekem ezt a hatalmas álmodat, mióta Miz Green elültette a bogarat a füledben. De a mogyorót én állom… – szakította meg a mondanivalóját a lány, hogy biztos legyen benne, a barátnője jól figyel rá. – Van egy teljes negyeddollárosom.

– Mégis honnan? – Vergie sosem tett egy szalmaszálat sem keresztbe, ha módja volt elkerülni.

– Odell Watkinstól, jóban vagyunk mostanában. Szerzett magának munkát a forrásnál: fehéreket hajókáztat a folyón. Mutat nekik egy alvó aligátort meg néhány régi víz alatti csontot, és már kapja is a borravalót – mutatta fel elégedett mosollyal az érmét.

Mayola nem tartotta valami sokra Odellt, de egy hideg kóla ér annyit, hogy magába fojtsa a véleményét, ezért csak biccentett egyet, és a lányok elindultak a Shadeville Road felé vezető földúton. Mayola magas, karcsú lány volt, izmos lábbal, Vergie pedig egy fejjel alacsonyabb nála és nőiesen telt; járás közben mindig ringatta a csípőjét. A cipőtalpa félig levált, ezért csattogó hangot adott ki minden egyes lépésénél.

– Kéne már egy olyan csuka, amit nem nyűtt el valaki előttem.

– Félretehetnél Odell negyeddollárosából.

– Mégis hogyan? Szomjasak vagyunk – értetlenkedett Vergie.

Az út mindkét oldalán sekély, gazzal borított árkok húzódtak, melyek hemzsegtek a tücsköktől és bogaraktól. Egy autó sem jött, ezért az út közepén gyalogoltak. Alig tettek meg pár száz métert a perzselő júniusi napsütésben, Mayola érezte, ahogyan vékony pamutruhája olyan nyirkosán tapad a hátára, mintha ruhástól fürdött volna.

Az egyterű, fehérre meszelt kereskedés az útkereszteződésnél állt, a napsütésben ragyogó bádogtetővel és élénkvörös „Coca-Cola” felirattal. A boltban kellemesen hűvös és sötét volt, sós lében pácolt savanyúságok és édes Moon Pie sütemények illata terjengett. A pultnál egy pántos overallt viselő férfi olyan hangosan beszélt, amit bajosan lehetett volna udvarias társalgásnak nevezni.

– Azt hiszed, azért, mert Roosevelt harmadszor is benn van, odáig kéne lennünk az örömtől? Aztán majd beleér a kezünk a bilibe! – közölte, és nyögve átvetett egy zsák krumplit a vállán. – Néha komolyan azt hiszem, hogy a fejedre ejtettek, Frank Gavin!

Az eladó végignézte, ahogyan a férfi kimegy a boltból, aztán Vergie-hez fordult.

– Neked meg mit adhatok, kishölgy?

– Két RC-t és egy zacskó sós mogyorót – válaszolta a lány, ráhelyezve a negyeddollárosát az érdes felületű pultra. Egy Mercury tízcentest kapott vissza, könyvelte el Mayola magában. Ez pedig szintén szerencsét jelent.

Mielőtt a könyökéig belemerült volna az ajtónál álló hűtőládába, Mayola az ablakpárkányra tette a mogyorós zacskót; a celofán összegyűrődött, és rátapadt az izzadt tenyerére. A kólásüveg köré fonta a kezét, és egészen addig ki nem húzta a fagyasztóból, míg a bőre emlékezetébe nem véste annak hidegét. Amikor Vergie türelmetlenkedésének adott hangot, kivette az üveget, és lepattintotta a kupakját a nyitóval, amely az ajtónál lógott egy madzagon.

Leültek kint egy „Mobilgáz” feliratú, a tető árnyékában meghúzódó ládára. Mayola tölcsért formált a kezéből az üveg szájánál, a barátnője pedig azon keresztül beleöntött egy félzacskónyi mogyorót az italba.

A szemek pezsgő buborékokat hagyva maguk után merültek el és bukkantak fel újból, míg végül egy mogyoróval teli, habos, édes-sós massza nem lett az eredmény. Az első korty maga volt a mennyország.

– Odell táncolni visz péntek este – közölte Vergie, miután végzett a kólája nagy részével.

Mayola mogyorói fogyóban voltak. Megbillentette az üvegét, hogy ki tudja kotorni az utolsó szemet is, így volt jó egy perce, mielőtt válaszolnia kellett volna.

– Mégis hova? – Egy ilyen kis településen fénysebességgel terjed minden mulatság híre, mégsem hallott semmit sem.

– A Cooperébe – Vergie hagyta lógni a levegőben a mondatot.

– Vergie Jackson! – vágta a földhöz Mayola az üveget. – A Cooper’s nem más, mint egy valódi kupleráj!

– Tudom! – Olyan vigyor ült ki a lány arcára, mintha megütötte volna a főnyereményt.

– Vasárnapi iskolába kell mennünk a hétvégén – mondta Mayola, és még ő maga is kihallotta a fontoskodást a hangjából.

– Az, hogy táncolok egy kicsit, nem jelenti azt, hogy inni is fogok!

Pedig fog, állapította meg Mayola magában. Vergie azóta kacérkodik a tiltott gyümölcs és a vad életmód gondolatával, mióta elkezdett kinőni a gyerekkorból.

– Az apukád dührohamot fog kapni, ha meghallja, hogy a közelébe mész annak a helynek! – Mayolát a nagy hőség ellenére kirázta a hideg. Jackson tiszteletes tűzzel-vassal irtotta a bűnnek még a gondolatát is.

– Nem fog a tudomására jutni. Majd azt mondom neki, hogy veled töltöm a hétvégét. Ami igaz is, csak nem teljesen. Ha ott hagyom nálad a templomi ruhámat, vasárnap reggel csinin és tiszta lelkiismerettel mehetek áhítatoskodni. Á-ámen.

– Ezt most kijelentetted, vagy kérted tőlem? – fűzte össze a karját Mayola a mellkasa előtt, megpróbálva félelmetesnek tűnni.

– Barátok vagyunk, nem?

– Persze, de Vergie… Egy lebujba talán mégsem…

– Megyek, és kész! – pattant fel a lány, és karjával a levegőbe csapott. Ő aztán igazán félelmetesnek tűnt. Végül megeresztett egy ragyogó mosolyt. – Kérlek szépen! Tedd meg a kedvemért ezt az iciri-piciri szívességet. Kérhetsz tőlem cserébe bármit! – könyörgött mézesmázos hangon a barátnőjének.

– Nincs rá szükségem! – vette fel Mayola a kólásüveget, és beletette a gyűjtőkonténerbe.

– Ó, tényleg? És mit szólnál hozzá, ha azt mondanám, hogy hetente három dollárt dobhatnál a malacperselyedbe?

– Három dollárt? – Ez majdnem annyi volt, amennyit a bátyja keresett favágóként a St. Joe-nál. Igen nehéz munkával. – Valami haszontalanságon töröd a fejed? – húzta fel a szemöldökét, és nézett szúrós tekintettel Vergie-re.

– Nem rólam van szó – rázta meg a fejét a barátnője. – Odell mondta, hogy lányokat keresnek mindenféle munkára fenn a tónál a Lodge-ban.

– Mégis milyenekre?

– Konyhai kisegítésre, takarításra, talán némi pincérkedésre is. Nem nagyon értem az ilyesmit, de a fehéreket hidegen hagyja, ki készíti el a kajájukat, ellenben abban nagyon finnyásak, ki szolgálja fel.

– Három dollár hetente? Biztos vagy benne? – Mayola gyors fejszámolásba kezdett. Az iskola csak szeptember közepén kezdődik. Három hónap az tizenkét hét; az annyi, mint… 36 dollár! Ezzel megháromszorozná a malacperselye tartalmát, és megspórolna egyévi gyűjtögetést.

– Könnyedén kideríthetjük – intett Vergie a bolt mögött húzódó fák felé. – Végigmegyünk az erdei ösvényen; csak alig három mérföldnyire vagyunk a tótól, és nagyrészt árnyékban leszünk.

Mayola eltöprengett egy pillanatra. Szerette jól megrágni a dolgokat: mindent eltervezni, mielőtt bármire is igent mondana, nem úgy, mint Vergie. Ellenben, ha tényleg munkaerőt toboroznak a szállóban, az gyorsan el fog terjedni, a szabad helyek pedig olyan sebességgel fogynak majd el, mint a friss kukoricakenyér az éhezők tányérjáról. Abból nem lehet baj, ha megkérdezi. Bólintott egyet beleegyezésül, és elindultak keletre az erdő felé.

A legtöbb lány, aki Shadeville-ben nőtt fel, úgy ismeri az erdőt, mint a tenyerét. Tudják, merre vannak a rejtett ösvények, a lerövidíthető utak, a fürdőhelyek, a megbúvó tisztások. Így Vergie alig egy pillanatig habozott csak, amikor megálltak a sűrű növényfal egyik szűk nyílásánál; aztán a két lány lelépett a száraz fűről, majd eltűnt a szem elől.

Az ösvény olyan szűk volt, hogy csak libasorban tudtak haladni, félresöpörve maguk előtt az indákat és a bozótok ágait, amelyek szinte teljesen behálózták az ösvényt. Körülöttük bogarak zsongtak, zümmögtek és csattogtak olyan hangosan, mint ezernyi szilveszteri ki-be tekeredő síp. A nap csak egy halvány emlék volt az áthatolhatatlannak tűnő lombkoronán túl; a levegő olyan sűrű és fülledt volt, mintha párává akart volna válni.

Vergie a karjára csapott, aztán a combjára, végül a harmadik csapás után kibogozta a nyakán lévő kendőjét, és körbetekerte vele a haját.

– Segít ez bármit is? – kérdezte Mayola.

– Talán. Anya valamiféle új olajat használt, amikor a héten kiegyenesítette a hajamat, és úgy hiszem, hogy a moszkitók odáig vannak érte – válaszolta a lány, és megkötötte hátul a kendőjét. – Meg a parfümöm is olyasmi lehet számukra, mint a virágillat.

A növénykuszaságon át észak felé vezető ösvény később olyannyira kiszélesedett, hogy akár egy vagon is kényelmesen elfért volna rajta. A közepe táján porlepte zöld gazzal teli csalitos osztotta ketté a keréknyomokkal szegélyezett homokos részt, ameddig csak a szem ellátott.

Most már könnyebben, egymás mellett tudtak haladni, miközben fenyőtűk és száraz levelek ropogtak a talpuk alatt; a fejük felett madarak csiripeltek láthatatlanul az ágak között. Csipp-csiripp. Csipp-csiripp. Kicsavarodott törzsű bozóttölgyek és hosszúlevelű fenyők szegélyezték az útjukat – ez utóbbiak egyenes oszlopokként –, a tölgyek széles levelei nem értek teljesen össze a magasban, így a földön a napfény és az árnyékok foltjai váltakoztak. Mayola néhányszor érezte, amint a hűvös szellő végigszaladt a növényfolyosón, és megsuhogtatta a leveleket. A hőség majdnem elviselhetővé csökkent.

– Várjunk csak! – szólalt meg, miután jó negyedórán át hallgatagon ballagtak egymás mellett. – Rágózom egyet. Te is kérsz?

– Jólesne.

Mayola átlépett néhány gyökéren és alacsony bozóton, elkerülte az élénkzöld mérgező borostyánt, és kibukkant az alig pár méterre lévő tisztásra. A fenyők kérge több helyen is fel volt hasadva, felfedve a sárga nyersfát, mely ragyogott a gyantagyöngyöktől. Keskeny bádogcsíkokból kialakított sekély, V alakú vályúk sorakoztak egymás fölött, néhány hüvelyknyi távolságban, szélesen vigyorgó fakutyákra emlékeztetve.

Egy régi fenyőültetvényen járt, ahol az olyan erdei munkások, mint amilyen a lány apja is, korábban megcsapolták a fenyőket a terpentinlepárlók számára. Megállt egy fánál, amely olyan vastag volt, mint a dereka.

Szemmagasságban egy agyagedény lógott; rászáradt nedvtől csillogott a széle. Mayola kicsípett egy ragadós borostyángyanta-darabot az edény fölötti bevágásból, és addig hengergette a tenyerén, amíg akkora nem lett, mint a boltban kapható rágógolyók. Kipukkasztotta a szájában, élvezve a tiszta fenyőízt a nyelvén, majd a barátnője számára is csinált egy golyót.

A tarkója bizseregni kezdett, és úgy érezte, hogy valaki, aki nem Vergie, bámulja a háta mögött. Körbekémlelt. Fenn az árnyékos lombok közül sötét gombszemű lény tekintett le rá. Valószínűleg csak egy oposszum az. De egyáltalán nem úgy néz ki, mint egy oposszum, a mancsa pedig nem inkább egy kézre hasonlít? Mayola a lábujjával kitapogatta a cipőjébe rejtett pennyjét, hogy biztos legyen benne, még a helyén van, aztán sietve visszament az ösvényre.

Még húsz percig gyalogoltak, miközben az egész világ egy szűk, zöld falú és fehér homokos talajú alagúttá szűkült körülöttük. Sötét, vízszintes vonal jelent meg negyed mérfölddel előttük: az országút. Egy rozoga, fekete színű teherautó robogott el alig két pillanat alatt az orruk előtt.

– Már majdnem ott vagyunk – állapította meg Vergie; levette a kendőt a fejéről, és begyömöszölte a zsebébe.

– Ja, majdnem! – Mayola úgy érezte, mintha a torkában dobogna a szíve. Valójában nem volt megijedve, csak azon töprengett, vajon mi vár rá. Mire kiértek az útra, megbizonyosodott róla, hogy minden gombja be van gombolva, és a gallérja egyenesen áll. Meghuzigálta a ruháját, hogy az anyaga kicsit kisimuljon; egy enyhe szellő lehűtötte a nyirkos hátát.

Az út kétsávos és burkolt volt. A fák elmaradtak az árok mögött, így láthatóvá vált a felhőtlen, világoskék ég. Mindkét irányba körbenézett, mielőtt rálépett volna a cipőtalpán is áttűző forróságot árasztó kátrányútra. Tőle balra tízyardnyi távolságban kezdődött a Wakulla Springsbe vezető út.

A források megszámlálhatatlan, több milliónyi év óta megvannak Mr. Monroe, a természettudomány-tanár elmondása szerint. Úgy tartják, hogy egy Chevy méretével vetekedő mamutok, tevék és tatuk éltek itt hajdanán. Mayola azt gondolta, hogy ezek az állatok annyira lehettek valósak, mint a bátyja meséiben szereplő kísértetek és mocsári lidércek, amik felfalták azokat, akik rossz felé tévedtek. Ellenben a nagyapja azt mondta, hogy már gyerekkorában is úszott a források vizében, vagyis tényleg elég régiek lehetnek.

Az épületek viszont jóval fiatalabbak voltak. Mayola alig kezdte el az ötödiket, amikor a nagybátyja földmunkákat, cementöntést és deszkaszegecselést is végzett Mr. Ball szállodája építésekor. A megyéből szinte mindenki dolgozott neki, így vagy úgy. Övé volt a papírgyár, a malom és a…

– Szent egek! – eresztett meg Vergie egy hosszan tartó, éles füttyentést, és a vakítóan fényesre polírozott, új fekete autók tömött sorára mutatott.

– Tehetős emberek – jegyezte meg Mayola suttogva. – Nem csoda, hogy három dollárt fizetnek hetente.

– Az egész megyében nincs ennyi gazdag.

– Lehet, hogy Tallahassee-ből érkeztek látogatóba Mr. Ballhoz. Egy csomó üzletembert meg szenátort ismer ott, asszem. Ők meg mind tömve vannak pénzzel.

Az út egy udvarban végződött, amely a Lodge-hoz, a ragyogóan fehér falú és vörös cseréptetős szállodához tartozott. A parkoló több autóval volt tömve, mint amennyi járművet Mayola eddig egyszerre látott. A túlsó felén tucatnyi, összevissza leparkolt teherautó állt; pickupok, vontatók és egy, a többi által körülvett jármű, rácsokkal az oldalán, mintha csak egy cirkuszi állatketrec lenne.

A két lány elbújt egy vastag tölgyfa mögé, és tátott szájjal bámult a gyülekezetre.

– Valami nagy dolog zajlik itt! – állapította meg Vergie, és a szavaiból kicsengő izgalom pontosan tükrözte mindazt, ami Mayola fejében kavargóit.

Soha semmi nagy nem történik Wakulla megyében.

Mayola épp kifújta magát, és indult volna kideríteni, mi is folyik itt, amikor csikorgó fém visító hangja hallatszódott, amely szinte kettéhasította a levegőt. Végignézte, ahogyan egy trikós fehér férfi felhúzza a ketreces furgon hátulját, leereszti a rámpát, és bebök egy hosszú, horgos rúddal a rácsok közé.

Majdnem lenyelte a rágóját, amikor lassan, mintha csak délutáni sétára indulna, egy hús-vér elefánt bukkant fel a floridai napsütésben.

 

– HOOOOOLIOIOOOOOOOOOLIO!

Hosszú, átható üvöltés törte meg a dzsungel csendjét.

– Tarzan az! – kiáltotta a Kölyök. – Úszni készül! – Megragadta Csita mancsát, és végigviharzottak a szúrós füvön a hatalmas folyó partjáig. A víz felett egy lezuhant fa feküdt keresztben egy másik, magasabb fa ágán. Fürgén, akár egy majom, Kölyök felszökdécselt rajta az apjához, Csitát megfigyelőnek hátrahagyva maga mögött.

Tarzan szálfaegyenesen állt a lassan hömpölygő folyó fölött; egy háromszögletű ágyékkötőtől és az oldalához erősített késtől eltekintve teljesen meztelenül. Figyelemre méltó férfi volt, sűrű sötét hajzuhataggal és mézbarna bőrrel. Kihúzta magát, és felkészült a vízbe ugrásra. Izmos testének minden porcikája olyan fénylő és ruganyos volt, mint egy állaté; csodálatos kombinációja a hatalmas erőnek, hajlékonyságnak és sebességnek. Mélyreható, tűnődő tekintettel nézett végig birodalmán.

Ennek a majomembernek talán nincsenek ismeretei a kultúráról, tanulatlan, és gyerekesen ügyetlenül bánik a fehérek kifinomult eszközeivel, de ez az ő világa. Itt ő a legravaszabb, legintelligensebb, legtiszteltebb és a legrettegettebb lény mind közül. A dzsungel királya!

– Ungawa – közölte a Kölyökkel, aztán anélkül, hogy hozzáfűzött volna bármi mást – ugyanis Tarzan nem a szavak embere –, előrelépett az ágon, megfeszítette izmos lábát, aztán…

– És ennyi! – kiáltotta a rendező.

Johnny Weissmüller ellazította magát.

Lenézett egy pillanatra a Wakulla Springs kristálytiszta vizére, megveregette Johnny Sheffield vállát, aztán a két színész lemászott a fa túloldalán, a kamerák elől elrejtett létrán. A földön rásegítették a férfira a fehér frottírköpenyét, melynek széle piszkosan barnállott az egész testére felvitt sminktől. Weissmüller le volt annyira barnulva, mint bárki más Hollywoodban, de Tarzannak tökéletesnek kell lennie.

– Kölyök menni úszni? – kérdezte.

– El kell készítenem a házimat. Szakszervezeti kikötés – rázta meg a fejét Sheffield.

– Akkor holnap úszni – jelentette ki a férfi, és összeborzolta a srác szőke fürtjeit.

Egy fekete bőrű fiú átvitte őket a csónakján a filmesek táborához, amely összecsukható vászonszékekből, sátrakból és a felszereléseket szállító furgonokból állt. Weissmüller belehuppant egy „Nagy John” feliratú székbe, és nézte, ahogyan Kicsi John keresztülszalad a szépen nyírt gyepen a Lodge-ba, hogy nekiálljon a tanulnivalójának.

A folyó közepén kamerák voltak egy tutajra felszerelve, amely felett két dublőr álldogált a faágon, hogy a rendező, Thorpe jelére fejest ugorjának a kristálytiszta, mély vízbe. Az egyikük megcsúszott, és egy hatalmas loccsanást sikerült produkálnia.

– Francba! – káromkodta el magát a rendező. – Újból fel kell vennünk ezt, Newt – fordult az akciórendezőhöz. – Tarzan nem szokott csobbanni, az isten szerelmére!

– Rendben! – válaszolta Newt Perry, és megvárta, míg a két tallahassee-i dublőr odaúszik a tutajhoz, hogy közölje velük: – Újravesszük, most hibamentesen ugorjatok!

– Amíg ötvenet kapok egy fejesért, úgy ugróm, ahogy csak akarja – vigyorgott a két srác közül az alacsonyabbik.

– Szárítkozzatok meg, és siessetek vissza; a nap mindjárt eltűnik a fák lombjai alatt.

Johnny a székében üldögélve figyelte a felvételt. Bár napernyőt használt, jól érezte a nap perzselő hőjét a hátán. Itt az idő lehűtenie magát. Megvárta, amíg a kamerák újra forogni kezdtek, és nézte, ahogyan két férfi egy hatalmas faládát cipel a hotel előtt, küszködve, hogy fel ne boruljon.

Nyögések közepette leengedték a földre a kellékes sátor előtt egy nagy drótketrec mellé. Mérges visítás hallatszódott.

– Mi van benne? – érdeklődött Weissmüller.

– Majmok – nyitotta ki a férfi a ketrec ajtaját, és hátrabökött a hüvelykujjával. – Még kettő van hátra. Teknősök, meg valamilyen madarak. Talán papagájok.

Felhúzott egy vastag kesztyűt, miközben a partnere egy feszítővassal felfeszegette a láda tetejét, darabokra törve azt. A kesztyűs férfi a nyakuknál fogva megragadta az előbújó élénk kis állatokat, és behajította őket a ketrecbe.

– Hogy fogják majd visszaszállítani őket? – mutatott Weissmüller kérdőn a szétvert ládára.

– Nincs rá szükség. Egyik dzsungel olyan, mint a másik. Egyszerűen csak elengedjük őket, amikor majd vége a forgatásnak – válaszolta a férfi. Becsukta a ketrecet, megrángatta a reteszt, hogy jól zár-e, aztán elsietett a hotel felé.

– Csendet kérek, kezdünk! – kiáltott bele megafonjába a rendező.

Johnny visszafordult a folyó fölötti jelenethez.

Az új ugrás majdnem olyan tökéletesre sikeredett, mintha ő csinálta volna. Megfeszült a válla. Utált kaszkadőröket használni, de a stúdió ragaszkodott hozzá. Mivel kétezerbe került hetente, túlságosan értékes volt ahhoz, hogy kockázatot vállaljon. Felpillantott a tó legmélyebb pontja fölött helyet foglaló, 30 láb magas ugróplatformra. Thorpe tegnap távol volt egy találkozó miatt, Johnny pedig egy órát töltött azzal, hogy újra meg újra fejest ugorjon a vízbe, boldogan, akár egy kisgyerek. A szálló vendégei körbeállták, és megtapsolták a produkcióját.

Ami szintén jó érzés volt.

– Kész vagyunk mára? – kérdezte a segédrendezőtől, miután az elkiáltotta az „Ennyi!” varázsszót.

– Igen, már alig van fény – válaszolta a férfi, és az órájára pillantott. – Emlékeztetnem kéne Thorpe-ot, hogy Mr. Ballal fog vacsorázni egy óra múlva. Öltönyös, nyakkendős összejövetel lesz az ebédlőben.

Weissmüller gyors pillantást vetett a gyepen keresztül az ugrótorony irányába. Ma éjszaka nincs úszás, gondolta magában.

– Oké – nyugtázta fennhangon. Kikászálódott a székéből, és a segédrendező fölé magasodott. – Megyek, átöltözöm, aztán behajtok a városba.

– Thorpe kikötötte, hogy… – a férfi egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta: – tartsd magad távol a nőktől ma este, és ne nagyon nézz a pohár fenekére! Holnap közelieket csinálunk. Tíz órakor kezdünk.

– Tarzan jól mulat! – vonta meg a vállát Johnny. Nem az ő ötlete volt, hogy alkoholtilalom alatt álló megyében forgassanak. Átlépett egy kábelhalmon, aztán eliramodott a szobája felé. Nyitott köpennyel, halk léptekkel, mezítláb végigosont a lobbi díszes kőburkolatú padlóján, majdnem olyan zajtalanul, mintha tényleg a dzsungel királya lenne.

Húsz perc elteltével lezuhanyozva és megborotválkozva, hátrafésült, brillantírozott hajjal bukkant elő a liftből, és körbenézett a díszes burkolatú előtérben. Valakitől hallotta, hogy a mennyezet ciprusfa gerendáinak kézzel festett mintái mór stílust képviselnek, egy kis maja art decóval kiegészítve, ugyanúgy, mint a Grauman’s-ban, bár az összhatás őt inkább a szénapajtákra emlékeztette Pennsylvania Dutchból, ahol felnőtt.

Elmosolyodott, és keresztülsietett a halion a főbejárathoz. Eléggé valószínűtlennek tűnt, hogy ez a rövid ujjú, ropogós trópusi ingben és élére vasalt vászonnadrágban pompázó férfi alig egy órája még félmeztelenül lengedezett az ősi dzsungel fái között.

– Fekete Packard – dobta oda a kocsi kulcsait egy színes bőrű fiúnak.

– Igen, uram! – A fiú rögtön hozta is a lehajtható tetejű autót, amelynek a krómozása aranyszínben csillogott a délutáni nap utolsó sugaraiban, és kitárta az ajtaját.

Johnny Weissmüller köszönetképpen biccentett egyet, odadobott a fiúnak egy kis borravalót, és beszállt a volán mögé. Leakasztotta a visszapillantón pihenő napszemüvegét, felvette, és ráfordult csillogó járművével az észak felé, Tallahassee-be vezető autópályára. Húsz mérföldnyi utazás választotta el a Florida State College for Women rajongó diáklányaitól. Egy igazi mozisztárnak való éjszaka van kilátásban!

 

A Wakulla Springs Lodge egy valódi palota a semmi közepén, egy magán country club, aligátorokkal teli mocsárral és fenyőrengeteggel övezve. Alig pár évvel ezelőtt épült meg úgy, hogy minél jobban lenyűgözze a vendégeket. Fehér stukkót és terrakottát használtak a külsejéhez, belül pedig csempézett lobbi, kézzel szőtt faliszőnyegek, kovácsoltvas lépcsőfeljáró – melynek korlátját kócsagok és íbiszformák díszítették – fogadta a vendégeket. Az ajándékboltban található kólaadagoló egy hét láb hosszú, masszív márványtömb volt, melyet személyesen Mr. Ball választott ki a finoman erezett mintázata miatt.

Ez volt a legkülönlegesebb hely, amit Mayola valaha látott.

Elhaladt a főbejárat, majd egy oldalajtó mellett, és noha sehol nem látta a szokásos „Csak fehérek” feliratot, már rájött, hová kell mennie, mire az egyik mosogatóiig beengedte a konyhába. A fiú közölte Mayolával, hogy egy bizonyos Mrs. Yanceynél kell jelentkeznie, és a zsír, a füst, a fülsüketítő edénycsörömpölés meg az istentelen hőség keveredéséből álló kavalkádon keresztül egy lépcsőre mutatott, amely az alsóbb szintre vezetett, ahol legalább hűvösebb volt.

Mrs. Yancey fáradtnak tűnt. Elmondása szerint a szálloda teli van filmesekkel, ezért tényleg keres munkaerőt, „Amúgy meg hány éves is vagy, kedvesem?”

– Tizenhat – válaszolta Mayola, és kihúzta magát, hogy megmutassa, milyen magas. Tudta, hogy idősebbnek látszik, mint amennyi, de összefűzte a kezét, nehogy annak remegése elárulja a füllentést. Csak egy icipicit hazudott, ugyanis tényleg majdnem annyi idős. Iskolakezdéskor fogja betölteni.

Mrs. Yancey bólintott, aláíratott a lánnyal pár, a teljes nevére szóló papírt. Utána tartott egy gyors körbevezetést, majd közölte, hogy másnap reggel pontosan nyolckor hová kell jönnie, hogy átöltözhessen az egyenruhájába.

– Bennie Mae majd megmutatja, mi lesz a dolgod.

 

Vergie egy tölgyfa árnyékában várakozott a parkolónál, amikor Mayola kijött a konyhaajtón.

– Megkaptad?

– Igen. Takarítanom kell majd, meg összehajtogatnom a kimosott holmikat, tisztára mintha csak otthon lennék.

– Kivéve, hogy megfizetik?

– Három dollárt kapok hetente, ahogy ígérted – mosolyodott el Mayola.

– Mondtam neked, hogy megadjáááá…

– Vergie hirtelen elhallgatott, és kikerekedett szemmel mutatott a bejárat előtti sétányra. Egy magas, vasalt fehér nadrágot viselő férfi állt a napellenző alatt. – Tarzan az! – mondta Vergie izgatottan. – Az igazi Tarzan!

– Tarzan nem igazi – jelentette ki Mayola.

– Csak egy kitalált alak egy könyvből, amit – egy pillanatra beharapta a száját – Edgár Rice Burroughs írt. – Úgy vélte, hogy Miz Green tuti meg lenne vele elégedve, hogy kapásból tudta az író teljes nevét.

– Dehogynem az! Láttam a képét a filmes magazinban a nénikém házában, amikor meglátogattam Jacksonville-ben. Ez itt Tarzan teljes életnagyságban, közvetlenül az orrunk előtt!

Mayola nézte, ahogyan a férfi beszáll egy hosszú, fényes autóba, aztán gyorsan elhajt. Bárki is volt, a lány biztos volt benne, hogy ő a legjóképűbb fehér, akit valaha csak látott. Amikor a por elült, Vergie-hez fordult.

– Hazamegyek. Te is jössz?

– Talán. Odell nem végez a munkával hatig, de már majdnem annyi az idő. Menjünk, nézzük meg, hogy el tud-e szabadulni, és akkor elkísérhetne minket egy darabon.

Mayola grimaszolt egyet, de mivel kizárólag annak köszönhette az állását, hogy Odell itt dolgozik, Vergie pedig szívességet tett neki azzal, hogy eljött vele ide, nem lenne fair nem viszonoznia.

A srácra a kikötőben, könnyedén egy oszlopnak dőlve, barna egyenruhát és rövid, fehér nyakkendőt viselve találtak rá. Matrózsapkája az oszlopon hevert. Enyhe hűvös szellő fújdogált a víz felől, a levegőben moszat-, nád- és halillat terjengett.

– Sziasztok, csajok! – köszönt Odell, amint meglátta a lányokat. Legfeljebb húszéves lehetett; lassan, lágy hangon beszélt. Vegyszerekkel kiegyenesített haja kezdett ismét csapzottá válni a hőség hatására. Kis olajfolt csillogott a nyakán.

Vergie mellét kidomborítva közeledett felé. A fiú a lány minden porcikáját végigvizslatta.

– Heeeellló, Odell! – ért oda hozzá Vergie lábujjhegyen tipegve, olyan apró léptekkel, mintha szorítaná a cipője. A srác illetlenül már majdnem átölelte a derekát, amikor megpillantotta Mayolát, ezért inkább gyorsan zsebre vágta a kezét.

– ’Estét, Mayola!

– Odell.

Egy darabig egyikük sem szólalt meg, míg egy béka bele nem csobbant a vízbe a gazos partról, megtörve ezzel a csendet.

– Végeztél mára? – tudakolta Vergie. – Ha igen, akkor hazakísérhetnél.

– Ma éjjel tuti nem, drágám – hajított be Odell egy köteg kötelet egy csónakba.

– Egész héten filmes csókákat kell naplementenéző hajókázásra vinnem, minden áldott este – közölte, és elővett a zsebéből egy rongydarabot, amivel letörölt egy láthatatlan porszemet a sapkája fényes karimájáról.

– És mikor fogsz engem hajókázni vinni – kérdezte Vergie, kislányosan lebiggyesztett ajakkal.

– Valamikor a jövő héten. Ígérem! Na gyón szép ám odakinn a holdfényben – mosolyodott el, kivillantva a fogait, aztán belekezdett a turistáknak szánt idegenvezetői szövegébe: – Wahkulla Springs. EEEgy igaz természeti paradicsom, ami…

Mayola hagyta, hogy egy percig mondja mielőtt közbevágott volna:

– Vár rám otthon a házimunka, Vergie.

– Azt hiszem, itt az idő indulni – libbentette meg a szoknyáját a megszólított, így Odell láthatta a csupasz térdét, aztán megfordult, és lecsattogott a mólóról; Ked cipőjének talpa csak úgy cuppogott a vizes fán. – Semmi dolgunk nincs itt – karolt bele Mayolába.

 

Mayola reggelente hét órakor indult el otthonról. A Shadeville Roadról a rövidebb úton ment a Wakulla Springsbe. Meleg volt a levegő, a nap azonban még alig érte el a fák koronáját, így jobbára félhomály uralkodott. Hallgatta, ahogy csivitelnek az ébredező madarak, néha még vissza is fütyült nekik. Szeretett a Lodge-ban dolgozni. A konyhán és a mosókonyhában dolgozó lányok kedvesek voltak vele, megmutatták, mik a teendői. Amikor senki sem hallotta őket, rádiódalokat énekeltek, és halk vihogások közepette pletykálgattak a filmesekről.

– Éppen a stábtagoknak vittem ebédet – mesélte Annié –, amikor látom, hogy az egyikük egy nagy krepp-papír fület kötöz az elefántra. Odaadtam Steve-nek – ő a kellékes fiú – az ételes dobozt, és megkérdeztem tőle, hogy az meg minek kell? Tudod, mit mondott?

Mayola megrázta a fejét.

– Elárulta, hogy ez egy indiai elefánt, és igencsak kicsi füle van. Ellenben Tarzan Afrikában él, az ottani elefántok meg szép nagy lelógó füllel büszkélkedhetnek. Ezért jelmezt csináltak neki. Jelmezt egy elefántnak!

– Ezek a filmesek mind buggyantak! – robbant ki a nevetés Mayolából.

A munka azonban nem volt nehéz. Nem állt semmi olyanból, amihez ne lett volna hozzászokva négy testvér mellett. Szimpla házimunka volt, csak jóval nagyobb méretben. Bennie Mae azt állította, hogy hamarabb beletanult a tennivalókba, mint bárki őelőtte, ez pedig elégedettséggel töltötte el a lányt. A második héten már egyedül takarította ki a szobákat, húzta fel a hófehér, virágillatú friss ágyneműket, súrolta ki az elegáns mosdókagylókat, törölte le a komódokat, és porolta le a diófa fiókos szekrények tetejét, gondosan ügyelve arra, nehogy egy milliméternyit is elmozdítsa az azokon tárolt hajkeféket, karórákat.

A szobalányok húszperces ebédszünetet tarthattak. A legtöbben a konyhaajtó előtt üldögéltek cigizve és a fiúkkal flörtölve. Mayola azonban felfedezett az épület túloldalán egy sövényt, melynek árnyékában nyugodtan olvashatott egy keveset anélkül, hogy bárki is megzavarta volna. Időnként feltekintett a könyvéből, és nézte, ahogyan a filmesek felvesznek egy-egy jelenetet.

Mindenféle fura szerkezeteik voltak: kamerák, reflektorok, meg olyan masinák, amelyekről el sem tudta képzelni, mik lehetnek. Néhány a földbe volt szúrva, néhány pedig egy hatalmas tutajon állt a folyón. A főnök egy összecsukható széken ült egy csíkos napernyő alatt, és utasításokat adott a helyettesének, aki egy piros tölcséren keresztül kiabálta tovább azokat:

– Csendet kérek, kezdünk!

Egy csomó olyan állatuk volt, amit eddig csak képeken látott; ott volt természetesen az elefánt, valamint a teherautó-kerék méretű afrikai teknősök, egy seregnyi, élénk színben pompázó madár és kicsiny barna majmok is. A kedvence egy Csita névre hallgató, nagyméretű, igazán okos csimpánz volt, amely fel-alá járkált a mancsain, bukfenceket vetett, szeretett grimaszolni, és úgy visított meg huhogott, mintha emberi nyelven próbált volna kommunikálni. Imádott Mr. Tarzan nyakába ugrani, aki nevetve lovagoltatta meg. Egyszer látta, hogy Mr. Tarzan egy cigit ad neki, mintha csak egy lenne a srácok közül.

Úgy tűnt, hogy Mr. Tarzan mindennap valami csínytevésen töri a fejét: eldugta valamelyik hölgy ruháját, vagy éppen nedves mohát tett a segédrendező székére, hogy aztán majd megszakadjon a nevetéstől. Bár felnőtt ember volt – méghozzá igazán termetes –, mégis úgy viselkedett néha, mint egy kisgyerek.

Talán azért csinált ilyeneket, mert filmsztár volt. A sztároknak más elképzeléseik vannak a viselkedési formákról, vélekedett Mayola. Egy maroknyi szép, fürdőköpenyes és fürdőruhás fehér hölgyet kivéve, a stáb mind férfiakból állt. Néhányan közülük teljesen úgy öltözködtek, mintha Florida tényleg Afrikában helyezkedne el: kerek, fehér trópusi sisakot és sokzsebes, khaki színű inget viseltek. A többiek azonban trikóban vagy anélkül mászkáltak, és szemmel láthatóan nem zavarta őket egy cseppet sem, hogy így jelennek meg mások, akár még hölgyek előtt is.

Mayola a második hetét töltötte a Lodge-ban, amikor szerdán a sövény alatt üldögélt, és a mamája által zsírpapírba csomagolt juharszirupos kukoricakenyeret majszolta. Egy nagy csobbanás és kiabálás arra késztette, hogy felnézzen a könyvéből, és látta, ahogyan három színes bőrű fiú ugrál fejest a mólóról. Bolondok, gondolta a lány. A szálloda területén a Jim Crow-törvények[2] érvényesek, ők pedig komoly bajba kerülhetnek azért, mert a tiltás ellenére fényes nappal ugrálnak a vízbe.

Észrevette, hogy Mr. Tarzan is velük úszik, játékosan le-lenyomva őket a víz alá, hogy aztán kövesse őket a mélybe. Talán rendben van a dolog, ha őmiatta vannak a tóban. Lehet, hogy az elefánthoz hasonlóan ők is azt játsszák, hogy afrikaiak. Annak meg van értelme, gondolta Mayola, elvégre a legtöbb színes bőrű onnan származik.

– Ennyi! – kiáltotta a rendező, Tarzan és a fiúk pedig egy perc múlva másztak is ki a mólóra. Ketten közülük úgy lerogytak, mint akik a végkimerülés határán állnak, ellenben a harmadik srác keresztüljött a pázsiton, és az öltöző melletti ivókúthoz indult, amely alig volt tizenöt lábnyira Mayola ülőhelyétől.

A lány erre jobban behúzódott a sövénybe, nehogy észrevegyék, ugyanis a fiú ezzel tényleg bajba keverheti magát.

És valóban, alig hajolt a fiú a kúthoz, amikor az egyik kertész, egy Daniel névre hallgató shadeville-i férfi, felpillantott az éppen gyomlált növényágyásból, és meglátta, hogy mi történik.

– Hé, fiú! Húzd el a csíkot onnan! – pattant fel Daniel, termetéhez képest meglepő gyorsasággal, és villámsebesen tarkón ragadta a srácot. – Mégis hogy merészelsz inni belőle?

A fiú felnézett, és Mayolának elállt a lélegzete, amikor meglátta, hogy egyáltalán nem színes bőrű: az a tallahassee-i dublőr az, aki szerette ugratni a konyhalányokat, és olyan feketére volt festve tetőtől talpig, mintha négernek maszkírozott vándorcirkuszos lenne.

Ellökte magától Daniel kezét.

– Vedd le rólam a mocskos mancsod, fiú! – mondta a kelleténél jóval hangosabban.

Daniel hátrahőkölt, aztán egy pillanat múlva lekapta a nemezsapkáját. Sötét, tar koponyája csillogott az izzadságtól.

– Ezer bocsánat, nemúgy étettem! – Bár Daniel két éven át tanárnak tanult az A&M-en, míg az apja el nem vesztette a farmját, de azért tud primitív stílusban is motyogni, ha a helyzet úgy hozza, állapította meg Mayola.

– Azt hittem, hogy… – akadt el a szava a nagydarab férfinak, és gyűrögetni kezdte a sapkáját a mancsában.

Pont ekkor bukkant fel a szálloda igazgatója, Mr. Perry.

– Valami gond van? – tudakolta.

A fiú a dühtől összeszorított szájjal álldogált, de mielőtt egy szót is ki tudott volna nyögni, Daniel megelőzte:

– Az én hibám volt, Mist’ Perry. Nem ismertem fel a fiatalurat, úgy el van maszkírozva.

– Azt hitted, hogy egyike a srácaidnak, és a tiltott vízből iszik?

– Igenuram. Pontosan így van. Éppen le akartam teremteni, amikor látom ám, hogy végül is joga van inni a vízből.

– Hmm – Mayola látta, hogy Mr. Perry végiggondolja az eseményeket, aztán a fiú felé fordul. – Menjen vissza a forgatásra, Joe! Hamarosan kezdődik a következő jelenet. Küldetek valakivel egy kis kólát.

A fiú habozni látszott, szúrós tekintettel Danielre nézett, aztán vállat vont, és felszegett fejjel elsietett, mint akinek jóval fontosabb dolga is van ennél.

A kertész tovább gyűrögette a sapkáját, izzadság gyöngyözött a homlokán.

– Négy fiatalember is be van öltözve ma – közölte Mr. Perry. – Jobban kellene vigyáznod!

Elindult a móló felé, de aztán félig visszafordulva az ivókútra mutatott. Az ivócsap cipőpasztától volt maszatos, a porcelántál egyik felén fekete ujjlenyomatok virítottak.

– És takarítsd fel ezt a piszkot, mielőtt valamelyik vendégünk meglátja!

Daniel visszatette a fejére a sapkáját, aztán egy pillanatnyi szünet után egy piros rongyot húzott elő az overallja zsebéből.

– Igen, uram! – válaszolta Mr. Perry hátának, tisztán és jól érthetően hangsúlyozva a szavakat. Egy kicsit tisztábban is, mint ahogy igazából kellett volna, gondolta Mayola.

A lány megvárta, hogy a főnök eltűnjön a mólónál, és csak akkor jött elő a bokor mögül.

– Mindvégig itt volt, Miss Mayola?

– Éppen ebédeltem – bólintott a lány, aztán elnézett a vízpartra. A filmesek mind a vízben voltak. – Nem értem, ha színes bőrűeket akarnak szerepeltetni, akkor miért fehéreket festenek be? Egy csomó fekete van itt, aki munkát keres.

– Nem vagyok benne biztos – kezdett a tisztogatásba a férfi –, de úgy tudom, hogy Mr. Ball nem engedte.

– Mégis miért? Ez nem az ő filmje!

– Persze hogy nem. Ellenben az ő tava, és akár filmről van szó, akár nem – húzta végig még utoljára a törlőrongyot a porcelán ivókúton –, nem akarja, hogy a hozzánk hasonlóak ússzanak benne. – Elköszönésképpen megbillentette a kalapja karimáját Mayola felé, aztán visszatért a virágágyásához.

 

– A rohadt életbe, Newt! Nem akarok újabb hajókázáson részt venni. Az egész napomat az istenverte folyón töltöttem – morgott Johnny Weissmüller. Ez volt a harmadik film, amin Perryvel dolgozott, és tudta, hogy nem muszáj jópofiznia vele.

– Tudom, tudom, de a Tallahassee-i Hölgyek Klubjáról van szó, vagyis a Pork Chop Gang[3] tagjainak elbűvölő feleségeiről.

– Mr. Ball barátai?

– Úgy van. Rendíthetetlen üzletemberek és politikusok, akik tisztaságot és jólétet hoznak a mi csodálatos Floridánkba.

– Értem – sóhajtott fel Weissmüller. – Elbűvölő mosoly és férfiasság szükségeltetik – vágta magát Tarzan-pózba.

– Jófiú – veregette meg Perry a vállát. – Ó, majdnem el is felejtettem, Mr. Ball üzeni, hogy mondjam meg, mennyire értékeli, hogy rászánsz az értékes idődből egy keveset, ezért a túra után egy üveg Jim Beám vár a szobádban.

– Ezért az első krokodilnál, amit meglátok, megeresztek majd egy Tarzan-üvöltést – mosolyodott el Weissmüller.

– A legközelebbi krokival ötszáz mérfölddel lejjebb, az Evergladesnél találkozhatsz. Ezek itt mind aligátorok.

– Egyre megy – nézett végig Weissmüller az öltözékén. – Ugye nem kell bedobnom magam és megküzdenem velük?

– Nem, Johnny, ezek az állatok valódiak.

A dzsungelhajó hosszúkás, alacsony felépítésű volt, nyílt fedélzettel, melyen öt sorban fapadok helyezkedtek el. A járművet ezen a délutánon kalapos-kesztyűs, virágillatban úszó hölgyek kacarászása töltötte meg. Néhányuk nem is volt csúnya. Johnny a hajó végén, a kormányos mellett táborozott le, arcára merevedett barátságos mosollyal.

A hörögve életre kelt hajómotor kék füstöt pöfögött, mely a benzingőzzel együtt eloszlott, amikor eltávolodtak a parttól. A hörgés dorombolássá szelídült, Johnny pedig érezte, ahogyan a hűvös szellő összeborzolja a haját, melyet erre az alkalomra Tarzan-módra kiengedett.

– Szép napot, hölgyeim! – kurjantotta a kormányos. A nevem Odell Watkins, és én leszek az idegenvezetőjük ezen az igazán gyönyörű floridai délutánon.

Jó erős hanggal rendelkezett, és Weissmüller le merte volna fogadni, hogy egy olyan szövegbe kezdett bele, amit már sokszor elmondott.

– Waaaahkulla Springs. Egy igazi természeti paradicsom. A források kristálytiszta vize naponta több mint egymillió gallonnal gazdagodik, ezzel létrehozva a Waaaahkulla folyót, amin éppen utazunk. Ha jobbra tekintenek, láthatnak egy széttárt szárnyú madarat. Az egy anhinga, vagy ahogyan mifelénk hívják, kígyónyakú madár, vagy vízi pulyka. AAAnhinga!

A hölgyek a jelzett irányba fordultak, de legalább annyira bámulták Tarzant, mint a vadvilágot, ezért Weissmüller egy pillanatra sem hagyta abba a mosolygást, a tekintetét meg fáradhatatlanul ide-oda járatta. Valóban lenyűgöző volt a látvány. Értette, hogy Thorpe miért itt akart forgatni. Semmi jele a civilizációnak, az ég tengerkék, a növényzet buja és ősi. A filmvásznon mindez még fekete-fehérben is Afrikának tűnik majd. Eltűnődött, hogy a következő filmet vajon színesben készítik-e. Mióta az Óz, a csodák csodája két évvel ezelőtt kijött, mindenki az új technológiáról beszél. Újítaniuk kell majd a sminkjén? Jobb, ha megkérdezi az egyik…

– Ez aztán a látnivaló! – zökkentette ki Odell a tűnődéséből Johnnyt. – Négy vadteknős sorakozik azon a farönkön, mintha csak a buszra várnának. Nekik fogalmuk sincs, hogy Waaaahkulla a valaha itt élt indusok nyelvén titokzatos vizet jelent. A bennszülöttek már akkor itt voltak, amikor Mr. Juan Ponce de León néccáz évvel ezelőtt felhajózott a folyón az ifjúság forrását kutatva. Ő maga tovább ment, de páran a legényei közül úgy gondolták, hogy megtalálták ezekben a tiszta habokban, amit kerestek, és összetűzésbe keveredtek a helyiekkel. Mind meghaltak, mielőtt a felfedező vissza tudott volna térni hozzájuk. Most pedig jobb, ha mindenki behúzza a kezét a hajóba, ugyanis amott egy hatalmas, vén aligátort láthatnak. Eredeti és hamisítatlan amerikai hüllőt, a floridai napsütés neveltjét.

A kormányos a part felé fordította a hajót, így Johnny jól láthatta, amint a sötét, pikkelyes hátú lény lassan mozog a vízinövények között. Ez volt a jel a számára. Felállt, és az egyik lábát a hajótatra helyezte.

– HOOOOOLIOIOOOOOOOOOLIO! – jódlizta. Látta, hogy néhányan a hölgyek közül felugrottak a helyükről. Aztán „ó”-k és „á”-k meg kuncogások hallatszódtak, amiket udvarias taps követett. Kissé meghajolt, szinte csak biccentve, aztán visszaült a helyére. Ez is megvan. Talán sikerült elég beszédtémát szolgáltatnia a hölgyeknek a következő találkozójukhoz.

– Ha balra tekintenek – folytatta Odell –, akkor anhingákat, kígyónyakúnak, vagy vízi pulykának is nevezett madarakat láthatnak.

A hajó jó egy mérföldet ment még le a folyón, aztán megfordult, és a másik part mentén jött vissza. Óriási csupasz ciprusok magasodtak föléje, törzsükön halványszürke mohával. Újabb anhingák – vízipulykák – csapatára mutogatva az önmagát egyre többet ismétlő kormányos egy sötét, mocsarasnak tűnő szakaszon vezette keresztül a hajót. Végül visszatértek a nyílt vízre, közvetlenül a források fölött.

– Waaahkulla Springs. Egyike a legnagyobb és legmélyebb forrástavaknak a világon. Olyan tiszta a vize, hogy ha beledobom ezt a pennyt – és most jól figyeljenek! –, láthatják, ahogyan csillogva elmerül egészen az aljáig, száznyolcvan láb mélyre. Az alatt a kiszögellés alatt néhány búvár egy vízbe fulladt gyapjas mamut csontjaira bukkant nemrégiben; ezek az őskori állatok több mint tízezer évvel ezelőtt jártak-keltek a föld színén!

Most tekintsenek, kérem, jobbra! Látják ezeket a kék és zöld színben pompázó sziklapárkányokat? Ha sötét lenne, akkor megfigyelhetnék, ahogyan temérdek icipici fénypötty ragyog körülöttük. Ez nem festés vagy varázslat, hanem a természet szépsége! – lehalkította a hangját, hogy kísértetiesen csengjen: – Létezik egy indián legenda, amely úgy tartja, hogy ezek a fények kis tündéri lények, amelyek ott játszadoznak a mélyben. Szerintem sosem fogjuk megtudni, valójában mi is ólálkodik azokban a mészkőbarlangokban.

Mintegy végszóra olyan hangos jajveszékelés szakította félbe az előadását, amitől végigfutott a hideg Johnny hátán.

– Szent egek! – kapta a zsebkendőjét a szája elé az egyik nő. – Ez meg mi volt?

– Óriásguvat. Egyike az állam legritkább madarainak – kezdett megint kísérteties hangszínben beszélni a kormányos. – Sokan úgy tartják, hogy olyan a hangja, mint egy síró nőnek, aki örökre eltévedt a mocsárban.

Ez már egy jó sztori volt, és megtette a hatását a fecsegő hallgatóságra. Johnnyt is beleértve. Ahogyan kikötöttek, a szokásosnál is jobban örült a szobájában rá váró üveg gondolatának.

 

Amikor Mayola csütörtök reggel megérkezett a munkába, egy színes poszterrel találta magát szemközt a lobbiban: Tarzan és asszonya. Az egyik sarkában egy kézzel írt szöveg tudatta:

 

Különleges vetítés

A teraszon

Péntek este 9 órakor

 

A személyzeti öltöző úgy zsongott, mint egy méhkas. Egy valódi hollywoodi film a Lodge-ban! Bennie Mae elment megkérdezni Mrs. Yanceytől, hogy ők is megnézhetik-e, vagy csak a vendégeknek tartják a vetítést. Azzal a hírrel tért vissza, hogy nincsen elkülönített balkon, és egy sima teraszon lesz az esemény, ezért Mrs. Yancey szerint nem vehetnek részt rajta. Azonban délután, amikor a márványasztalokat fényesítették a lobbiban, megjelent Mr. Perry, és Bennie Mae odaállt elé pimaszul, megtudakolni tőle a dolgot.

Mr. Perry kissé meglepődöttnek tűnt; megdörzsölte az állát, aztán közölte, hogy mivel kellemes nyári este lesz, szerinte a színes bőrűek is élvezhetik az előadást.

– Hozatok a csónakosokkal pár padot, majd felállítják nektek a gyepre – közölte.

Mayola még sosem látott valódi filmet. Wakulla megyében nincsen filmszínház, és Tallahassee-ben is csak egyszer járt, húsvétkor. Egy vándortiszteletes bemutatta Jézus életét a vasárnapi iskolában pár évvel ezelőtt, de úgy vélte, hogy az nem számít.

Péntek délután a filmesek egy kis csoportja felállított egy hatalmas vetítőgépet az üvegezett verandán, és felakasztott az egyik végére egy fehér lepedőt vetítővászonnak. Mayola és a többi lány a műszakjuk végeztével az egyenruhájukban maradtak, és szendvicseket ettek a konyhában, aztán szépen rendezett sorokba rakták a fonott kerti székeket, míg a vendégek elfogyasztották rostonsült vacsorájukat a magnóliák és tölgyek árnyékában.

Mikorra mindent sikeresen elrendeztek, Mayola alig állt a lábán, és teljesen összeizzadta az egyenruháját. A hőmérséklet a 100 Fahrenheit-fok közelébe ért; a levegő szinte folyóssá vált a párától.

Leült az egyik pad végére, nem messze attól a sövénytől, ahol ebédelni szokott, és nézte, ahogyan a fények lassan megváltoznak körülötte. A gyep nyugodt és csendes volt, senki sem nyüzsgött rajta. A víz üveglapnak tűnt, játszadozó fényekkel a felszíne alatt; sötétzöld és kék színek pettyezték a fehér homokú feneket. Mellettük kopottasnak látszódtak a lobbi festett csempéi. A rózsaszínbe hajló felhők visszatükröződtek a kristálytiszta vízen. Úgy érezte, mintha nem a valódi világban lenne, hanem egy mesebeliben; olyan csodaszép helyen, hogy még a lélegzete is elállt.

A nap utolsó sugarai megérintették a legmagasabb fa ágait; minden más félhomályba burkolózott. Aztán még ez a kis fény is kialudt, az ég kékje elmélyült, és hunyorogva megjelentek a csillagok. A hold feljött a folyókanyarulat fölé, és a sötét víz közepén utat talált magának egy vékony, fehér fénysugár.

 

A lány körül a pázsit és a fák láthatatlan lények zümmögésével teltek meg. Eszébe jutott mindaz, amit Odell idegenvezetőként beszélt a forrásban élő tündérekről. Nappal tudta, hogy mindez csak mese, de most teljesen valószerűnek tűnt a számára.

A padok lassan megteltek a szálló személyzetével. Szobalányok, kertészek és szakácsok fecserésztek egymással a vetítésre várva. A kivilágított veranda boltíves ablakain át Mayola figyelte, ahogyan megérkeznek a vendégek az előcsarnokon keresztül: csevegő és cigarettázó, öltönyös, nyakkendős férfiak, virágos és csillámos, elegáns estélyit viselő hölgyek. Sehol sem látta Mr. Tarzant, de a Kölyök nevű fiatal srác megjött a sok trükköt ismerő nagy majom mancsát fogva, és helyet foglalt a legelső sorban.

Amikor már olyannyira besötétedett, hogy Mayola nem tudta megállapítani, hol végződik a part, és hol kezdődik a víz, egy férfi lekapcsolta a veranda világítását, és elindította a vetítőgépet. A masina olyan hangosan süvített fel, hogy elnyomta még a kabócák hangját is, aztán a vásznat betöltötte egy térkép, amelyen az a felirat díszelgett: „A legsötétebb Afrika”. Hirtelen megjelent a képen Mr. Tarzan: ágról ágra lengedezett, a védjegyéül szolgáló kiáltást üvöltötte, ahogyan tette ez utóbbit minden reggel az ablakból a reggelijére várva.

Kár, hogy Vergie inkább Odellel ment táncolni. Majd sajnálkozhat, ha elmeséli neki mindezt.

A pázsiton keresztül Mayola csak azt hallotta jól, amikor Mr. Tarzan kiáltott, a párbeszédeket már nem nagyon, így csak a képeket nézegette. Mr. Tarzan a dzsungelben volt ugyanazzal a vicces majommal, aztán látogatói érkeztek: fehérek azokban a kerek fejfedőkben, színes bőrűekkel cipeltetve a csomagjaikat, mintha csak a Lodge-ban lennének. A fehérek puskákkal voltak felfegyverkezve, és harcba keveredtek néhány feketével, akiknek lándzsáik igen, ruhájuk viszont nem nagyon volt; nagy részük meg is halt. Ők egyáltalán nem színes bőrűeknek maszkírozott fehérek voltak. Biztos, hogy nem; Mayola közelebb húzódott a vászonhoz, hogy megbizonyosodhasson róla.

Aztán Mr. Tarzan visszatért egy hölgybarátjával, akivel igencsak kedvesen bánt. Reggel gyengéden belefújva a hajába ébresztette, mire a nő elmosolyodott, aztán csókolóztak, és a dzsungelben termő kis görögdinnyét és más gyümölcsöket ettek. Aztán a férfi biztos azt mondta: „Úszás”, mert a nő ismét elmosolyodott, és a következő dolog, amit a nézők láttak, az volt, ahogyan a pár egy fáról beleveti magát a vízbe, amely annyira tiszta volt, hogy simán ki lehetett venni az alakjukat a víz alatt.

Oly könnyedén úsztak együtt, mintha csak játszanának, mintha az úszás lenne a legkedvesebb foglalatosságuk a világon. Egymáshoz bújva merültek egyre lejjebb, a lány megragadta Mr. Tarzan lábát, és egymást nézve lassan körözni kezdtek a vízben, kacarászva, buborékokat keverve. Mayola maga köré fonta a kezét, hogy elterelje a figyelmét a fájó sóvárgástól, hogy bárcsak ő is ugyanígy úszhatna.

Amikor a filmen újból megjelentek a kerek sisakos emberek, Mayola felállt, és lesétált a sötétségbe burkolózó fűre, azt kívánva, bárcsak örökre az emlékezetébe véshetné az úszójelenetet. Óvatosan keresztülballagott a gyepen, hátranézve a válla felett, hogy megbizonyosodjon róla, senki sem törődik vele, de nem volt miért aggódnia, ugyanis mindenki el volt foglalva a filmvásznon látható hamis paradicsom képével. Behúzódott a móló árnyékába, és nekidőlt egy facölöpnek, alig egylábnyira a haboktól.

Odalenn a tó legmélyebb, leghűvösebb része rejtőzött, ahol a források a felszínre törnek. Kinyújtotta a lábát a víz felé olyan közel, hogy érezhesse a cipőtalpával a felületét.

– Ó, Uram, bárcsak beugorhatnék, csak legalább egyetlenegyszer, és úszhatnék a tóban, mintha holnap vége lenne a világnak! – lehelte maga elé félhangosan.

 

Johnny Weissmüller mosolyogva pózolt, fotózkodott, fogott kezet Mr. Ball barátaival, és derűsen osztogatta az autogramot az egész piknik során. Ellenben amikor mindenki kivonult a teraszra filmet nézni, kimentette magát: vacsoraidő van Kaliforniában, és fel akarja hívni a feleségét, mielőtt az lefektetné a babát. Többen is házasemberek voltak, ezért megértőén veregették meg a vállát, amikor elindult a liftek felé.

A szobájába érve hozzá sem nyúlt a telefonhoz. Két napja beszélt Beryllel, és nem hitte, hogy bármi újról tudnának csevegni. Ez csak egy jó kifogás volt, hogy ne kelljen megnéznie a filmet.

Johnnyt nem zavarta, ha viszontlátja magát a vásznon – az Olimpia óta tömérdek filmhíradóban és hollywoodi produkcióban szerepelt, volt ideje hozzászokni. Ezzel a filmmel volt baja. Megszámlálhatatlan alkalommal látta már. Ma este a Hays Office által cenzúrázott változatot vetítik.

Kötelezték a stúdiót, hogy vágja meg a legjobb jelenetet, amiben ő maga és Josie, Maureen dublőré szerepelt. O’Sullivan ugyanis nem tudott úszni, Josie meg egy gyönyörű lány volt, aki a ‘28-as Nyári Játékokon is szerepelt. Johnnyn természetesen rajta volt az ágyékkötője, de a lány nem viselt semmit sem, amíg felvették a jelenetet a Silver Spring vizében. Tarzan és Jane hajnali pucér fürdőzése. Egy kis ártatlan szórakozás; sőt, művészet.

Egy héttel később felsőbb utasításra újra kellett venniük az egészet, immáron felöltöztetve „Jane-t”, hogy a kevésbé modern piacokon is be lehessen mutatni a filmet. Ez sem volt már valami örömteli, de hét év elteltével úgy tűnt, hogy az egész ország puritánná vált. A National Légion of Decency[4] biztosra ment: a jelenet addig lett megvagdosva, míg szinte felismerhetetlenné nem vált. Johnny egy pillanatra sem bírta elviselni a látványát.

Fel-alá kezdett járkálni a kicsiny hotelszobában, hogy levezesse a feszültségét. Rápillantott az éjjeliszekrényen hagyott bourbonre, és megrázta a fejét. Inkább arra volt most szüksége, hogy ússzon egy hatalmasat. Levetkőzött, felvette a fürdőnadrágját, belebújt a khaki nadrágjába és egy szellős ingbe, aztán felkapta a kulcsait meg a tárcáját. A cselédlépcsőn ment le a földszintre, átvágott a lobbin, és a parkolóba vezető ajtón ment ki. Körbejárta az épületet, hogy messziről elkerülje a filmvászon látványát. Végül megkönnyebbülten sóhajtott fel, mint egy gyerek, akinek sikerült meglógnia az óráról.

A holdfény ellenére sem vette volna észre a móló közepén álló magas, színes bőrű lányt, ha az éppen nem fohászkodik halkan. Elmosolyodott. Nem számít, hogy csak egyike a szobalányoknak, ma éjjel olyasvalaki, aki úszni szeretne.

Mezítláb végigsuhant a puha gyepen, olyan halkan, mint egy dzsungelharcos, aztán odalépett a tucatnyi yardra lévő vászonsátorhoz. Leakasztotta a szárítókötélről a Newt-féle egyik női fürdőruhát, és visszatért a mólóhoz.

– Tehát, úszni szeretnél? – nyújtotta a lány felé a kezét Johnny Weissmüller.

 

Mayola majdnem elájult, amikor meghallotta a férfi hangját a háta mögött. Most elkapták, és nincs hova rejtőznie! Mély levegőt vett, kihúzta magát, és megfordult, hogy szembenézzen az elkerülhetetlennel.

– Ööö, bocsánat! Csak a vizet néztem, nem akartam…

Ekkor ledermedt, ugyanis nem Mr. Perryvel vagy valamelyik emberével találta magát szemközt, hanem Mr. Tarzannal. Mr… Mr. Weissmüllerrel.

– Gyere, ússz velem! – tartott feléje valamiféle ruhadarabot.

Mayola olyan sokáig bámult rá szótlanul, hogy már udvariatlannak érezte magát.

– Tessék?

– Gyere úszni velem! Hoztam fürdőruhát – lépett egyet feléje a férfi, és ráterítette Mayola karjára a ruhadarabot.

Mayola felismerte: egyike azoknak a dzsungeles fürdőruháknak, amit a csinos hölgyek viseltek forgatás közben. Végigsimított a selyemfinomságú anyagon, és elábrándozott egy pillanatra, hogy milyen jó érzés is lehet felvenni azt. Aztán visszatért a valóságba:

– Nem tehetem – nyújtotta vissza az öltözéket.

– Megtanítalak. A Kölyköt, Kicsi Johnnyt is én oktattam.

– Nem, uram, nem arról van szó – rázta meg a fejét Mayola. – Alig értem az emberek térdéig, már tudtam úszni. Olyan voltam, mint hal a vízben, ahogyan a papám mondogatta. Úgy tudok… – A lány elhallgatott, mielőtt túlzott dicsekvésnek tűntek volna a szavai.

– Rendben. Akkor gyere be a vízbe!

– Mr. Ball tavában nem tehetem, uram – válaszolta a lány. – Színes bőrűek ki vannak tiltva – fűzte hozzá, látva a férfi zavart arckifejezését.

Weissmüller egy hosszú percen át fura tekintettel szemlélte, mintha valami új gondolat ötlött volna fel benne. Aztán a távolba, a tó felé nézett, majd amikor visszafordult, arcán kaján mosollyal ismét a lány felé nyújtotta a fürdőruhát.

– Tarzant nem érdeklik a fehér ember szabályai!

Mayola felsóhajtott. Mintha csak ilyen könnyű volna! Mert akarni akarta, jobban, mint bármit is a karácsonyi kívánságlistából valaha. A szíve minden vágya elmerülni ezekben a tiszta habokban és úgy úszni, mint ahogyan a filmben látta.

De ez a valóság volt.

– Köszönöm a lehetőséget, uram, de nem! – mondta ki fennhangon annak ellenére, hogy a legutolsó porcikájáig is bele akart egyezni. – Ha meglát valaki, elveszítem a munkám. – Megint végigsimította az öltözéket, mélyen felsóhajtott, és lágyabb hangon folytatta: – Ez egy nagyon jó munka, és spórolnom kell, hogy egyszer a floridai A&M-en tanulhassak.

Amint kimondta, várta a nevetést, amit mindenkitől kapott, mihelyt elmesélte ezt a hatalmas álmát. De a férfi nem ezt tette, hanem csak bámulta azzal a nagy, sötét szemével.

– Sosem jártam főiskolára – szólalt meg végül. – Fiatalon dolgoznom kellett, később meg jött az úszás. – Egészen szomorúnak tűnt, ahogyan ezt mesélte. Zsebre vágta a kezét, tett egy lépést balra, majd rögtön vissza, aztán bólintott egyet, mint aki elhatározásra jutott.

– Tedd ezt el! – vett elő egy bőrtárcát. Leszámolt pár bankjegyet, és belegyömöszölte Mayola egyenruhájának a zsebébe, az arcára meg egy olyan kisfiú vigyora ült, aki valami huncutságon töri a fejét. – Biztosíték. Arra az esetre, ha lebuknánk.

– Ó, nem, uram, nem fogadhatom…

– Nevezzük ösztöndíjnak – tette rá a kezét a lány vállára, és gyengéden a sátor felé lökte. – Umgawa! Lány átöltözni. Úszik Tarzannal.

Mayola olyan lassan poroszkált a sátorhoz, mintha minden egyes lépését jól meg kellene fontolnia. Szerette végiggondolni a tetteit cselekvés előtt, de erre most nem volt elég idő. Felpillantott a teraszra. Senki rá sem hederített, kivéve Mr. Tarzant.

Mégis hányszor fordul elő az életben, hogy táncolni hív egy filmsztár?, töprengett magában a lány. Ez pedig teljesen olyan érzés volt. Nem valami lebujban kérték fel, ahol olyan zaj és hőség uralkodik, mintha csak munkában lenne. Egy olyan táncra kap lehetőséget, amiről az ember lánya tudja, hogy nem mindennap jön szembe vele.

Mayola akarta ezt a táncot.

Teljesen ellene volt a szabályoknak. Mr. Ball szabályainak. Érezte, ahogyan a harag növekedni kezd benne. Nem Mr. Ball hozta létre ezeket a gyönyörű vizeket. Ő csak megvásárolta a földet. A törvény szerint joga van megszabni, ki úszhat a tóban. De ez nem tűnt helyesnek a holdfényben álldogálva.

A holdat nem birtokolja senki.

Kibújt az izzadságtól nyirkos szürke uniformisából, és elkezdte takarosán összehajtogatni azt, majd hagyta lecsúszni a földre. Ez is Mr. Ballé! Hallotta, amint valami megzörrent a zsebében. Lehajolt, és kivette belőle a pénzt. Száz dollár! Több, mint amit nyolc hónap alatt keresne meg. Egy pillanatig mozdulatlanul állt, kezében a pénzzel, hagyva, hogy az éjszakai fuvallat melegítse a bőrét. Végül szorosan összetekerte a bankjegyeket, és bedugta a cipőjébe a szerencsehozó pennyje mellé a biztonság kedvéért.

Miután Mayola felvette a pihe-puha fürdőruhát, úgy érezte magát, mintha ő is igazi filmsztár lenne. Végignézett hosszú lábán, elmosolyodott, aztán mezítláb kilépett a nyári éjbe, hogy táncolni menjen a vízbe Tarzannal.

A férfi fürdőnadrágban várt rá a mólón.

– Lány csinos. Jön úszni! – füttyentett egyet, és alig hallható csobbanással fejest ugrott.

Mayola egy pillanatig habozott, hogy még egyszer utoljára átgondolja a dolgot, majd mély levegőt vett, és követte a férfit.

Az egész napos hőség, izzadság és fülledten párás levegő után a víz hűvös selyemként fogta körbe Mayolát. Erős csapásokkal úszott, érezte, ahogyan a buborékok végigcsiklandozzák a testét. Amikor egy perc múlva felbukkant, hogy levegőt vegyen, már kint járt a legmélyebb vizek közepén.

Ki tudta venni a távoli parton a csavart törzsű ciprusokat, amelyekről kísértetiesen lógott le a spanyol moha; jól látta a fákat, a partot és a lágyan hullámzó vizet. A másik oldalon a vetítőgépnek a sötét gyep felett átszűrődő fénye üvegkalickává varázsolta a verandát.

Mayola megérezte a vízmozgást maga körül, még mielőtt a férfi a felszínre bukkant volna.

– Ki tudod nyitni a víz alatt a szemed? – hallotta a halk kérdést.

A lány ösztönösen bólintott, de rájött, hogy az a sötétben nem látszik.

– Igen, uram.

– Nagyon jó – fogta meg Tarzan a kezét.

– Akkor most merüljünk!

Leúsztak egészen a forrásokig. A vízfelszín lapos, holdsütötte mennyezetté vált. A víz olyan kristálytiszta volt, hogy tökéletesen látott maga körül mindent. Látta a saját kezét, amikor megmozgatta az arca előtt, ahogy a mellette úszó, a sötétben szinte világító fehér alakot is.

A férfi megérintette, és jelezte, hogy nézzen le. A lánynak a meglepődéstől tágra nyílt a szája, buborékokat engedve ki, de arra figyelt, hogy ne nyeljen be vizet. Alatta a Wakulla Springs szikláin apró fények ragyogtak. Majdnem zöldek, majdnem… – nem tudott nevet adni ennek a színnek – úgy szikráztak, mint víz alatti csillagok, ahogyan Mayola lebegett fölöttük.

A két úszó rakétaként bukkant fel a habokból, levegőért kapkodtak, aztán újból lemerültek. A férfi megragadta a lány lábfejét – elég nagy volt a keze ahhoz, hogy körülérje –, és körözni kezdtek a víz alatt, pont úgy, mint a filmben. Minden egyes fordulatnál, minden egyes buborékfelhőnél Mayola érezte, amint az egész napos takarítás, mosás és a floridai hőség emléke eltűnik a testéből, és messzire lebeg tőle.

A víz, amely a partról olyan nyugodtnak tűnt, itt kint állandó mozgásban volt; egy lassú áramlat, amely ott örvénylett körülötte és fölötte, ide-oda hintáztatva. Miután a felszínre bukkant, egy darabig taposta a vizet, és kezét az apró, kerek hold tükörképe köré fonta, amely úgy futkosott ide-oda a tenyerében, mint vízcseppecske a forró platnin.

Fogalma sem volt, hogy mennyi ideje úsznak; már nem volt képes számon tartani, hányszor jöttek fel levegőért, és merültek le ismét. Úsztak és lebegtek az áramlatban, a mély forrásoktól indulva egy tiszta fehér homokos padkáig, amely mindössze hat láb mélyen helyezkedett el a felszín alatt. Tarzan beúszott egy üreges fatönkbe, kijött a másik oldalán, és gyengéden megérintette a lány karját.

– Te vagy a fogó!

Le és fel, le és fel, fel levegőért. Mayola úgy érezte, álmodik. A folyó közepén húzódó holdudvarban bukkant fel, és egy pillanattal később a férfi is megjelent mögötte, hosszú, sötét haja legyezőszerűen szétterülve a vízen.

– Verseny? – kérdezte a férfi, és egy, a csónakkikötő mólóján túl a vízbe zuhant fára mutatott. A lány biccentett, és hosszú karcsapásokkal, erős rúgásokkal nekiindult a távnak.

Már ezelőtt is többször versenyzett fiúkkal a folyóban – és nyert is –, de eddig még soha nem adott bele ennyire apait-anyait az úszásba. Nem létezett más, csak a testét körülölelő víz élvezete, a karjai és a lábai összehangolt munkája.

Tudta, hogy a férfi valószínűleg visszafogja kissé magát, elvégre a világ legjobb úszójáról van szó, de nyerni sem fogja hagyni, arra mérget vehet. Pontosan egyszerre értek a parthoz, fülig érő vigyorral, majd kiköpve a tüdejüket. A férfi kimászott egy, a vízinövények fölött húzódó kis homokpárkányra, majd lenyúlt, és a derekánál megragadva maga után húzta a lányt.

Mayola elterült a homokon, és az a jóleső fáradtság fogta el, amit akkor érez az ember, amikor végkimerülésig hajszolja magát. A levegő egyszerre hűtötte és melegítette a bőrét; egyik kezét a vízen lebegtetve, sarkát a homokba fúrva próbálta minél hosszabbra elnyújtani ezt a kellemes érzést.

– Lány jól úszik! – jegyezte meg Tarzan. A férfi alig pár yardnyira feküdt tőle az egyik izmos karjára támaszkodva. Hajából patakokban csörgött a víz, a holdfényben csillogó ezüst nyomokat hagyva a sima bőrén.

Mayola rápillantott a férfira, aki mosolyogva tekintett vissza rá, amitől a szeme sarkában apró ráncok jelentek meg. A lány is elmosolyodott, úgy érezte, hogy valami álomszerű békesség önti el. Ők voltak az egyetlen emberek a világmindenségben, és valami olyasmiben osztoztak, amit nem lehet szavakba önteni.

– Lány boldog? – dőlt le mellé a férfi a homokba.

– Igen.

– Akkor jó! – végigsimított a lány haján, és közelebb húzódott hozzá. – Tarzan is boldog.

Mayola Williams Tarzan mellkasára hajtotta a fejét, miközben a férfi szorosan átölelte, és lágy csókot nyomott a homlokára. Meg sem moccant, csak csukott szemmel mélyen felsóhajtott, és hallgatta a férfi szívverését, valamint a hullámok halk morajlását. A békés csendet csak egyszer törte meg egy guvat panaszos rikoltása.

2. A Szörnyeteg

A víz alatt volt a legjobb. A felszínen persze kicsit gyorsabban lehet haladni, de a nap túl erősen tűzött, és ilyen erős csapkodással a fröccsenő víz miatt nem sok mindent látna maga körül. Ha lelassítana, vagy csak taposná a vizet, akkor könnyen kiszúrhatnák, amivel a legjobb esetben kiadós verést kockáztatna, a legrosszabban pedig/ azt, hogy hívják a seriffet. Ha mozdulatlanul marad a mélyben, akkor akár azt is hihetik, hogy egy szikla, egy sügér vagy egy masztodon állkapocscsontja; maximum csak az úszásra lekerített részben a feje felett lubickoló, itt nyaraló gyerekek figyelmét kelthetné fel.

Levi szeretett magabiztos mozdulatokkal végigkúszni a sziklafalon – ilyenkor szinte úgy tűnt, mintha a lábujjaival békaszemen a párkányba csimpaszkodna, odarögzítve magát, összekuporodva és a vízben fel-le imbolyogva – és figyelni az úszókat maga fölött. Főleg a lányokat. A napsütötte felszín miatt fekete, alaktalan tömegnek kellett volna látszódniuk, de úgy tűnt, mintha a napfény átragyogna rajtuk, és belülről világítaná meg őket, hasonlóan ahhoz, ahogyan a Lodge lobbijának falán ragyogtak a mohalepte fákat és kócsagokat ábrázoló színes fényképek a hátsó megvilágítású rézkereteikben. Ahogy ment le a nap, és kezdett a körülöttük lévő fa és márvány elsötétedni, a képek még csillogóbbá váltak.

Az egyik H. G. Wells-történetben, amit a fiú ötször is olvasott már, a fény keresztülmegy egy tudóson, aki emiatt a Láthatatlan emberré válik. Fogalma sem volt, hogy Angliában milyen nap sütött az íróra, de amikor a floridai napfény átszűrődött a lányokon a Wakulla Springs tavában, láthatóbbá váltak, mint előtte bármikor. Legalábbis jobban, mint tavaly. A fiú abban a korban volt, amit a mamája „majdnem tizenkettő”-nek hívott – ami persze nem volt olyan jó, mintha tényleg tizenkét éves lenne, de mindenképpen jobb volt a tizenegynél és biztos, hogy a fény valahogyan másmilyen egy majdnem tizenkét éves számára, ugyanis valahányszor két vagy több lány úszkált fölötte, nem tudta levenni a szemét a lebegő, bukfencező, egymás válláról a vízbe ugráló, buborékokat kavaró, szemkápráztató kékeszölden ragyogó alakjukról.

Ennek eredményeképpen szinte anélkül, hogy észrevette volna, egyre hosszabb ideig tudta visszatartani a lélegzetét. Csak a legutolsó pillanatban rugaszkodott el a párkányról, és vetette bele magát a barlang szájából jövő, kellemesen hűvös áramlatba, mely messzire vitte, át a turisták számára elkerített részt jelző kötél alatt. Már régen megtanulta, hogy ne rúgkapáljon, amikor a sodrás megragadja; hagynia kell, hogy magával vigye a víz egészen addig, amíg elég csak pár lusta csapást tennie, hogy a felszínre érjen a távoli part vízinövényei között. Ott aztán felpattant a kedvenc ciprus fatörzsére – bár annak légzőgyökerei már nem passzoltak olyan jól a fenekéhez, és a fa törzse sem rejtette már úgy el a kíváncsi vízparti tekintetek elől, mint régen –, és olyan erősen megrázta a fejét, ahogyan azt Big Man Jackson mosómedve kopója szokta, vizet fröcskölve maga körül mindenfelé.

– Ez a fiú félig halból van – mondta egyszer Big Man a csónakházban, miközben ő a mólón feküdt, az ablak alatt hallgatózva. Levi úgy elpirult, és elöntötte a forróság a büszkeségtől, hogy akár át is égethette volna a deszkákat, és sisteregve meg gőzölögve beleeshetett volna a folyóba, mint egy darab szén, amely véletlenül kipottyant a kályhából. Letelepedett, és megpróbálta az ujjával kitörölni a vizet a füléből, miközben hallgatta a távoli fürdőzők hangját: „Marco! Polo!”, közben azon tűnődött, immáron sokadjára, hogyan nézne ki egy színes bőrű lány a tó vizében lebegve a floridai nap fényében.

Persze, azt tudta, hogy a barátai milyennek tűnnek a víznyelőben. Ott tanult ugyanis úszni, ott lubickolva olyan fiatalon, amikor mások még csak totyognak. De a Wakullában teljesen mások a fények, mint a víznyelőben, és egyetlen shadetowni lányt sem tudott rábeszélni, hogy akár csak a lába ujját is belemerítse ezekbe a forrásokba, nemhogy az újhold fényénél tegye ezt. „Egyszer még megölöd magad ezzel” – mondogatta neki mindenki.

De még életben van. Az igazat megvallva egészen éhesen. Talán Vergie néni ad neki egy kis kukoricakenyeret, ha megszáradva és illendően felöltözve jelenik meg előtte, és nem úgy, amit a szakács „pucér indiánnak” nevez.

Végigkúszott a forrástó nyugati partján lévő fákon, míg el nem ért a kidőlt hikoridiófához, ennek ágai közé rejtette el a száraz ruháit, melyeket nem egy kupacba hányva gyűrt be oda, hanem szépen összehajtogatva. Levi mamája minden este kivasalta a fia ruháit a következő napra, és szigorúan a lelkére kötötte, hogy ne mászkáljon úgy, mint akinek az öltözékét a kutyák rágták meg. Mivel nem engedelmeskedett a mamája legkomolyabb tiltásának – „Maradj távol a fehérek fürdőhelyeitől, hallod-e?! Ha elvesztem miattad a munkámat, akkor nem lesz hol laknunk, és stoppolhatunk egészen Orlandóig!” –, mindent megtett, hogy a többi szabályt betartsa. Az asszony mindig olyan hangnemben emlegette a várost, hogy a fiú úgy érezte, az unokatestvérei valahol az isten háta mögött laknak valami fakalyibában, és varjakkal harcolnak az ételért a narancsfák árnyékában.

Óvatosan széthajtogatta a ruhákat, és mielőtt felöltözött volna, finoman megrázogatta az ingét és a nadrágját, hogy megbizonyosodjon róla, nincsenek bennük bogarak. Aztán befűzte a cipőit, felváltva a hikorifa törzsének támasztva azokat. Végül lesöpört egy kis fakérget az ingéről, és elindult az erdőn keresztül, eltávolodva a tótól, hogy elkerülje a még szezonon kívül is a tallahassee-i vasútállomás zsúfoltságával vetekedő partrészt, ahol az ugrótorony állt. Átbújt egy csoportnyi hatalmas magnóliafa alatt, amelyeknek a göcsörtös alsó ágai és nagy fényes levelei majdnem lelógtak a földig, és lehajolva tovább ment a titkos ösvényen, melyet mosómedvékkel és az éjszaka más teremtményeivel osztott meg. Szerette azt képzelni, hogy mocsári párducok kuporognak a feje feletti ágakon, nézve, ahogyan elhalad alattuk, és azért nem vetik rá magukat, mert tudják, hogy Levi a barátjuk, és sosem zavarná meg a nyugalmukat; vagy csak az is lehet, hogy elálmosodtak a nagy hőségtől.

Elért egy bekötőúthoz, és megkönnyebbülten felsóhajtott, mert egyrészt a lenyugvó októberi nap kellemesen tűzött az arcára és a karjára, másrészt mivel a Lodge-ba tartott visszafelé, már nem kellett annyira rejtőzködnie. Levi bőre közel sem volt olyan sötét, mint a shadetowni gyerekek nagy részének. Félvér, ez volt, aminek a bronzbarna bőre miatt hívták, persze csak akkor, amikor a mamája nem volt a közelben; de eléggé sötét bőrű volt ahhoz, hogy ha beugrana a fehérek fürdőhelyén a vízbe, olyan kavarodást okozna, mintha egy tengeri szörnyeteg bukkant volna fel.

Azonban az országútról letérő gazdag turisták elégedetten szemlélték a csinosan öltözött színes bőrű fiút, ahogy ott gyalogolt Mr. Ball újonnan burkolt, egy mérföld hosszúságú kocsiútjának szélén. Számukra egyike volt az egzotikus floridai látnivalóknak – mint amilyenek az íbiszek a mocsárban vagy az aligátorok az árokban –, amik miatt ideutaztak. Néha megálltak, és fényképezkedtek vele, még ritkábban adtak neki egy ötöst is.

Vasárnap délután lévén az út teljesen elhagyatott volt, így Levi a legkedveltebb társaságában lehetett: egyedül a képzeletével. Ahogyan ott gyalogolt, többször is ráfogta képzeletbeli fegyverét egy láthatatlan szabotőrre, Herbert A. Philbricknek, az I Led Three Lives – Levi kedvenc tévéműsora – hősének gondolva magát. Feladata beszivárogni egy kommunista sejtbe, mely a Wakulla Springs Lodge-ban ütött tanyát. Ez simán megtörténhetne a valóságban is, elvégre híres emberek szállnak meg a hotelben – bár a mamája nem szívesen beszél róluk –, és nem a hírességek a legkedveltebb célpontjai a szovjet kémeknek? Az átlagembereket csak egyszerűen meggyilkolják.

Elmerülve ezekben a morbid gondolatokban, majd szívbajt kapott, amikor valaki rákiáltott a háta mögül:

– Telitalálat, uram! Itt az alkalom, hogy telitalálata legyen!

Lottós Sam kurjantott utána, megpróbálva utolérni. Szokás szerint nem nagyon figyelt oda, hova is tart, ellenben arra koncentrált minden erejével, hogy átszámolja a nála lévő többtucatnyi papírfecnit, kirántva azokat az egyik kezéből, és szépen elrendezve a másik markában. Rohanás közben párszor megbotlott, a lapok pedig úgy lengedeztek az enyhe szellőben, mint moszat a vízben.

– Ó, csak te vagy az? – állapította meg, amikor végre utolérte. A csalódottsága eléggé érthető volt: tudta, hogy Levi mamája mindkettőjüket jól elfenekelné, ha rajtakapná a fiát, amint pénzt ver el számok megtippelésére.

 

Lottós Sam szimplán csak Sam volt a fiúk fiatalabb korában, de Levi több mint egy éve nem látta őt a víznyelőnél, mióta felfogadták, hogy kuncsaftokat hajtson fel az öreg Coopernek a crawfordville-i Big House-ban. Minden srác tudja a környéken, hogy amint eléri azt az életkort, hogy össze tud adni két számot, kereshet egy kis zsebpénzt az illegális lottó árusításával. Nehezen elcsíphetőek, ellenben hamar megsértődnek, ha rajtakapják őket, hogy a nekik járó öt százaléknál többet vágtak zsebre a begyűjtött pénzből. Néhány hét után, amikor a srácok rájöttek, hogy a főnökeik azt kívánják, próbálják meg mindenkire rásózni a lottót, akivel csak reggel, délben, este összefutnak, a legtöbbjüknek elege lett a dologból. Ellenben ennek a jó beszélőkével megáldott fiúnak igazán testhezálló feladat volt a 24 órás árusítás. Most már mindenki Lottós Samnek hívta, Levi meg ritkán tudta elérni, hogy bármi másról is beszélni lehessen vele.

– Jól megy ma az üzlet? – kérdezte Levi.

– Mondhatjuk – felelte Sam. – Viszont semmi érdekes számot nem tettek még meg. Mindenki a 19-est meg az 53-as játssza meg az év miatt, és a 18-ast, mert ugye az 1-9-5-3 ennyit tesz ki együtt, vagy az ötöst, mert a Yankees ennyiszer nyerte zsinórban a bajnokságot, és a tizenhatost, mert ennyiszer győztek összesen, meg a 13-ast, mert a Yankees négy-háromra nyerte a hatodik meccset, vagy a…

– Oké, oké, értem! – vágott közbe Levi. – Nehéz téged meglepni bármilyen számmal is.

– Ha legalább próbálkoznának az emberek! Az egyszerűbb lelkületűek például minden egyes nap ugyanazt a számot teszik meg. Vegyük Vergie nénikédet, tudom, hogy nagyon szereted, de ő mindig a hármas számot választja, mert ennyi idős volt a lánya, amikor elvesztette. Nem ez a leglehangolóbb ok, amiért valaki egy számot megtesz? Lottózni egy halott kislány korával?

– De a három az szerencsés szám! – mondta Levi.

– Nem neki – csóválta meg Sam a fejét. – Úszni voltál?

– Jaja. Honnan tudod?

– Úgy nyúlkálsz a füledbe, mintha teli lenne vízzel – válaszolta Sam kuncogva. – És tudom, hogy a mamád nem fürdetett meg, mert szombat még messze van.

Levi lökött egyet a barátján, de közben ő is elnevette magát.

– Maradj már! Nem a mamám fürdet. Képes vagyok rá egyedül is.

– Jaja, Mr. Ball tavában. Fogadjunk, hogy bele is vizeltél!

– Dehogyis! – tiltakozott Levi, pedig már előfordult, hogy megtette.

– Ugye tudod, hogy a fehérek folyton ezt csinálják? – tudakolta Sam. – Amikor éppen ide-oda úszkálsz, és a víz hirtelen felmelegedik, az azért van. Éppen keresztüllebegtél néhány fehér lány pisijén.

– Fogd már be! – taszított rajta megint egyet Levi. Sam ezúttal viszonozta a lökdösést; kezében csak úgy lobogtak a szelvények, és a fiúk folytatták a nevetést és bökdösést végig a Lodge parkolójáig vezető úton, majd át a tűztövis-sövényen a szivarfüstös piknikasztalig. Sam egy pillanat alatt kihúzta magát, és rákezdett a rikkantgatásra, készen állva az újabb üzletkötésekre. Levi megcsóválta a fejét, és bement a konyhába, mely a vacsoraidő miatti őrült zűrzavartól olyannyira zajos és zsúfolt volt, hogy oda tudott észrevétlenül lopakodni Vergie nénihez, hogy aztán átölelve tekintélyes termetét, elcsenjen egy sütit, mielőtt az asszony lekeverhetett volna neki egyet.

– Fiacskám, figyelmeztetlek – mordult fel a nő –, hogy egyszer nagyon kihúzod a gyufát!

– Segíthetek valamiben? – kérdezte Levi letelepedve egy székre és betömve a süti felét.

– Jobb is, ha segítesz, ha itt akarod megvárni a mamádat. Ma este a szokásosnál is több szobát kell kitakarítania. Hozz nekem egy vajazó ecsetet abból a szekrényből! Azt, amelyiknek már alig van sörtéje.

Levi betömte a sütemény másik felét is a szájába, és lehuppant a székről, hogy teljesítse a kapott feladatot. A süti első fele az éhség csillapítását szolgálta, a második az élvezetek számára volt. Elslisszolt fél tucat konyhai alkalmazott mellett, odaköszönve nekik, miközben elverekedte magát a konyha egyik végéből a másikba. Felkapott egy ecsetet, és visszaszlalomozott ugyanazok között az emberek között, fogadva a visszaköszönésüket.

– Itt is van – foglalt ismét helyet. – Miért van több szobára szükség? – kérdezte volna, de annyira tele volt a szája a süti maradványaival, hogy Vergie néni csak egy motyogást hallott, ezért nagyot nyelve újból fel kellett tennie a kérdést.

– Filmesek miatt – válaszolta az asszony, és olvasztott vajat öntött egy tálcányi friss süteményre. – Néhányan már korábban megérkeztek, és úgy rávetették magukat a sütikre, mintha soha az életben nem láttak volna ilyesmit. Ami lehet, hogy így is van. Ki tudja, mit esznek az emberek Kaliforniában.

– Milyen filmesek? – nyílt tágra Levi szeme. – Híresek? Új Tarzan-filmet forgatnak?

Vergie néni hátrahőkölt, és úgy felszisszent, mint egy kígyó.

– Szent egek! Ki ne ejtsd ezt a nevet, ha a mamád a közelben van!

Levi felsóhajtott. Hogy mi az, amit a mamája kedvelt, és mi az, amitől frászt kapott, az igazi rejtély volt számára.

– Bocsi, Vergie néni. Milyen filmet készítenek?

– Mégis honnan tudnám én azt? Úgy nézek én ki neked, mint Mr. Edward Ball? – rázta meg a fejét az asszony, és visszatért a munkájához. – Szaladj, és vidd gyorsan ezt a tálca süteményt az ablakhoz!

Levi nagy örömmel indult teljesíteni az új feladatot, ugyanis nem Vergie néni volt az egyetlen információforrás a Lodge konyháján. Miközben segített Jamie-nek beízesíteni a teát, megtudta, hogy nem egy teljes filmes csapat érkezik, hanem csak búvárkamerások. Míg segített Bessnek megkavarni a mártást, kinyomozta, hogy a forgatás pár nap múlva kezdődik, ha az istenverte kamera is úgy akarja. Miközben Libbynek segített citromokat szeletelni, kiderült, hogy a kamera bonyolult egy eszköz, mert egy 3D-s film készül – mint amilyen a Viaszbabák háza is, tele olyan jelenetekkel, amikor a színészek kinyúlnak a vászonból a nézők felé –, csak ez egy víz alatti 3D-s film lesz. Miközben pedig Howardnak segített felvágni a salátát, megtudta, hogy a film címe A fekete lagúna szörnye lesz, Richard Widmarkkal a főszerepben.

– Nem Richard Widmark lesz az – mondta az idős szakács, Mr. Adderly, a szokásosnál is jobban ráncolva a homlokát, miközben a marhahúst szeletelte. – Ne hazudj a fiúnak! – Átjutva a legvastagabb, legvörösebb részeken, félúton a bélszín felé, Mr. Adderly megpihent egy kicsit. Letette a kétágú villáját meg az igen ijesztőnek tűnő kését, és beletörölte az izzadt arcát a zsebkendőjébe. Közben egy pillanatra sem méltatta figyelemre a kisegítő konyhalányt, aki elsuhant a friss hússzeletekkel; Mr. Adderly semmire sem becsülte a felszolgálást. Levi észrevette, hogy a szakács keze a támasztékot biztosító kése nélkül erősen remeg.

– Akkor is Richard Widmark az! – erősködött Howard, és a szavainak nyomatékot adva határozottan kettétört egy zellerszárat. – Az unokatestvérem, Arthur a lobbi padlóját fényesítette, amikor Mr. Ball egy telefonbeszélgetés után kijött az irodájából, és megemlítette a nevet.

Mr. Adderly Howard felé bökött a villájával, miközben Levi tág szemmel nézett egyikükről a másikra. Howard, hidegkonyhai szakácsként a salátákért volt felelős, mely feladatot a konyha legterebélyesebb embereként végezte: olyan széles vállal rendelkezett, hogy az ebédlő ajtaján csak oldalvást fért át. Egész évben vadászott, és bármilyen vadhúst elő tudott készíteni konyhai feldolgozásra. Levi imádta a szárított őzhúst. A fiú tudta, hogy Howardnak szívé-vágya, hogy a sültekért felelős séf lehessen, és ezzel Mr. Adderly is tisztában volt.

– Arthur nem csak veled áll szóba – jegyezte meg Mr. Adderly. – Akkor szereztem neki ezt a munkát, amikor te még csak feleannyi idős lehettél, mint most Levi. És nekem azt mondta, valami más Richardról van szó, csak nem jut eszembe a teljes neve.

– Kérem, ne hadonásszon éles dolgokkal, Mr. Adderly! – szólt közbe Vergie néni, pénzt dobva Lottós Sam kinyújtott markába.

– Nem Richard Widmark az, biztos vagyok benne – tért vissza a hússzeleteléshez Mr. Adderly. – És tuti, hogy nem Richard Burton – nézett fel egy pillanatra. – Mindjárt megmondom én, ki az. Richard… hogyishívják – látva, hogy Howard nincs valami nagyon lenyűgözve, tovább próbálkozott: – Tudod, aki a komcsiüldözéses tévéműsorban van.

– Richard Carlsonra gondol? – kapkodott levegő után Levi, és nagyot nyelve elejtett egy töltött tojást.

– Igen, ő az.

– Maga Herbert A. Philbrick, itt a Wakulla Springsben! Akkor lehet, hogy ebben a pillanatban is… – Levi bevágta a töltött tojást a hűtőbe, az ebédlőbe vezető ajtóhoz szaladt, és megvárta, amíg a jobb oldali ajtórész felszabadul. A konyha első számú szabálya: a bal ajtószárnyon befelé, a jobb oldalin kifelé lehet közlekedni. Levi igyekezett ezt betartani, ugyanis nem akarta betöretni az orrát egy kis tévedés miatt.

Egy pillanat múlva bekandikált a terembe, hogy gyorsan végignézzen a számára tiltott területen.

A kockás csempés padló csak úgy ragyogott a csillárok fényében. Elegáns, csillogó, finom ruhákba és kifényesített cipőkbe öltözött fehérek ültek a kerek asztaloknál. Könnyed csevegésfoszlányok és nevetések töltötték be az ebédlőt. Féltucatnyi, fehér egyenruhás fekete hordta a tálcákat, üvegeket és a vízpárától harmatos kancsókat. Levi automatikusan nyugtázta a jelenlévő személyzeti tagokat: Charlie-t, Winnie-t, Budot, Washt, Editht és egy aranyos lányt, akinek nem tudta a nevét. Megállapította, hogy W. A. biztos megint beteg, mert Búd szorgoskodott az ablaknál lévő asztaloknál. Figyelmét aztán az ebédelőkre irányította, de nem ismert fel senkit sem közülük. Talán Richard Carlson még nem érkezett meg.

Valaki megragadta a grabancát, és visszarántotta az ajtónyílásból a konyha ismerős, gőzzel teli zsongásába, épp akkor, amikor az egyik pincér egy üres edényt támasztva a csípőjére, hátsójával belökve a lengőajtót elsuhant mellette – Miért vagy mindig az emberek lába alatt? – pirított Levira a mamája. Szokás szerint az asszony fáradtnak és nyűgösnek tűnt, de szidás közben kedvesen végigmérte a fiát, gyorsan kiegyenesítette a gallérját, lesimította a haját, és leporolta az ingét; nem mintha bármelyikre is szükség lett volna. – Tudod jól, hogy úgysem találsz az ebédlőben. Miért nem vártál meg odakint a szárítóknál? Gyerecsakide! – ölelte meg a fiút. Az asszonynak hipó- és mosószerillata volt, keveredve egy kis izzadsággal.

– Túlságosan füstös ott a levegő. – Levi jól tudta, hogy nem lenne bölcs dolog megemlíteni a filmeseket. – Meg Sam sem hagyott volna békén! – Lottós Sam addigra már sehol sem volt, ugyanis jobban félt Levi mamájától, mint a serifftől, de a fiú tudta, hogy ezzel a megjegyzéssel szerezhet némi jó pontot.

– Mondd meg neki, hogy ha zavarni merészel téged, akkor velem gyűlik meg a baja! Gyere, Vergie becsomagolta a vacsoránkat. Hoznád a kedvemért az edényeket? Tudom, hogy égsz a kíváncsiságtól, de ne nyisd ki! Igen, marhasült van benne, és a végéről lett levágva, tisztában vagyok vele, hogy különben meg sem ennéd. Kifelé menet ne felejtsd el megköszönni Mr. Adderlynek! Szia, Vergie, holnap találkozunk!

– Jó éjt, Mayola!

Levi mindenkitől elköszönt, aztán az anyja nyomában haladva átvágott a konyhán, ki az udvarra. A kezében lévő, forró étellel teli edények ínycsiklandóan illatoztak; egészen megéhezett. A nap lement, és csak a szentjánosbogarak világították meg a személyzeti szállás felé vezető utat, mégis könnyű volt az anyját követnie, mivel az menet közben megállás nélkül mesélt. A fiú trappolva követte a kavicsos úton.

Ahogyan megkerülték a sűrű fákkal körülvett kis víznyelőt a Lodge-tól délre, Levi elképzelte, ahogyan a bozótos közepéből Öreg Joe, a Wakulla legidősebb aligátora les rájuk. Remélte, hogy felismeri őt – mint baráti vízi teremtményt, aki megérdemli a tiszteletét –, és nem fogja felfalni, ha az útjaik egyszer keresztezik egymást.

– Levi, figyelsz te rám egyáltalán?

– Igenanyu! – lódította gyorsan.

– Akkor miért nem válaszolsz? Azt kérdeztem, örülsz-e, hogy holnap végre hazajön. Nemrég érdeklődött utánad, alig várja, hogy találkozzatok!

Gőze nem volt, kire gondol az anyja, de le merte volna fogadni, hogy nem Richard Carlsonra.

– Ühüm – válaszolta kísérletképpen. Ez eléggé biztonságosnak tűnt.

– Remélem is! Jimmy Lee Demps nem sűrűn tér haza Koreából.

Levi felsóhajtott. Gondolhatta volna, hogy róla van szó; a mamája senki másról nem beszél, mióta megkapta a legutolsó levelet a barátjától. Érezte, hogy elmegy az étvágya, az étellel teli edények csak nyűggé váltak. Nem volt hajlandó osztozkodni a mamáján, főleg nem azzal a hadarós seggfejjel. Vágyakozva pillantott vissza oda, ahol a képzeletbeli Old Joe rejtőzködött, és magában arra unszolta az aligátort, hogy holnap bukkanjon elő, és egyetlen harapással intézze el Jimmy Lee Dempst. Mivel nem érkezett válasz az idős állattól – feltételezve, hogy egyáltalán létezik –, Levinak nem volt más választása, mint követni a mamáját hazáig, megvacsorázni, elmosogatni, bebújni az ágyba és mindenféle szörnyetegekkel teli izgalmas álmokba merülni.

 

Másnap délután Levit a mamája a legszebb ruhájába öltöztette, aztán ragaszkodott hozzá, hogy lemenjenek a kocsiúton, és ott várják a taxit.

– Egy órával ezelőtt telefonált a konyhába a tallahasse-i vasútállomásról – jegyezte meg az asszony gyaloglás közben, sokadik alkalommal ránézve az új Timexére. Mr. Ball szerette megbecsülni az értékesebb alkalmazottait azzal, hogy ajándékot ad nekik, főleg karórát, ezzel is pontosságra ösztönözve őket. – Tehát bármikor megérkezhet, ha sikerül gyorsan találnia egy színes bőrű taxist. Szegény, egészen Fort Ruckerből utazott busszal. Biztos ki lehet készülve.

– Honnan ismerjük majd meg a taxiját?

– kérdezte rosszkedvűen Levi, vánszorgás közben berúgva egy követ az út menti árokba. Eltökélte magában, mindent megtesz, hogy minél jobban elnyűje a lábbelijét.

– Ő meg fog ismerni engem, te kis butus – válaszolta a mamája bizonytalan hangon, ami miatt belehasított a fiúba a lelkiismeret-furdalás. Az asszony szinte fiatal lánynak tűnt a világoszöld ruhájában, mely éppen csak a térdéig ért. Eredetileg a hozzá illő magas sarkút akarta felvenni, de aztán inkább egy pár lapos sarkú vászoncipőnél maradt, amikor ráébredt, hogy közel egy mérföldet kell gyalogolniuk oda és vissza, és talán még a taxira is hosszan kell majd várakozniuk.

– Egy hónap múlva lesz két éve, hogy elment – mondta. – Sokkal több időnek tűnik. Hála istennek, hogy Ike[5] véget vetett a háborúnak, különben ki tudja, mikor látnánk viszont Jimmy Lee-t – simított bele Levi hajába. – Egészen kicsi voltál, amikor besorozták.

– Amúgy sem törődött velem valami nagyon – válaszolta a fiú. – Mindig úgy csinált, mintha nem lennék ott, amikor…

– Ó, istenem, ott jön! – szakította félbe az anyja. Mindkét kezével integetni kezdett, mire a jármű farolva megállt mellette. Jimmy Lee már azelőtt kinn volt az autóból, mielőtt az teljesen megállt volna. Egyenruhát viselt; a sapkája leesett a fejéről, amikor Levi mamája megölelte. A fiú felvette azt, és bizonytalanul fogta, nem tudván, mit csináljon vele, míg a felnőttek csókolóztak. Futó pillantást vetett a férfi érdemrendjeire, mielőtt elfordult volna. A taxisofőr, egy fekete férfi ősz kefefrizurával, rámosolygott a fiúra.

– Jó rád? – kérdezte, és mutatta, hogy Levi próbálja fel. A fiú vonakodva a feje búbjára helyezte a kalapot, és ledöbbent, amikor az majdnem tökéletesen passzolt rá: csak a szemét takarta kissé.

– Haha, a „nagyfej” növési állapotban vagy – közölte a sofőr. – Ne aggódj, hamarosan a többi részed is utoléri!

Levi szúrós tekintettel bámult rá.

– Hé, koszi, Levi! – mondta Jimmy Lee, lekapva a fejfedőt a fiú kobakjáról a szabad kezével, és a nadrágjához dörzsölte egy pillanatra. A másik kezével Levi mamáját ölelte. – Nehogy bepiszkolódjon a díszegyenruhám! Különben a szép lányok többé nem fognak leinteni útközben! – mondta, mire a: asszony megint megcsókolta.

– Beszállhatnak a kocsiba, ha gondolják – szólalt meg a sofőr. – Alig fél mérföldnyire vagyunk, azt hiszem. Ingyen elviszem magukat.

Levi mamája behuppant Jimmy Lee mellé a hátsó ülésre. Jobban mondva Jimmy Lee-n huppant, ahogyan a fiú számára tűnt a dolog. Levi az anyósülésre ült; a sofőr tekintélyes hasa párnaként nyomódott be a kormánynak feszülve. A fiú előtt a műszerfalai féltucatnyi, Léna Horne-t ábrázoló, megsárgult, magazinokból kivágott fotó borította balról jobbra időrendbe rendezve. A férfi sebességbe tette a járművet, és a visszapillantó tükörbe pillantva elindult.

– A személyzeti szállásokhoz, ugye? – tudakolta.

– Nem, uram – válaszolta Jimmy Lee. – Egyenesen a főbejárathoz megyünk.

– A főbejárathoz? – döbbent meg Levi mamája.

– Az nem lehet, hogy csak te és Levi lássatok ilyen elegánsan, hát nem? – kérdezte Jimmy Lee. – Muszáj kicsit dicsekednem.

– Számítanak magára, fiam? – sandított a tükörbe a sofőr.

– Remélem, igen – válaszolta Jimmy Lee. – Ugyanis foglaltam szobát.

– Szent egek! – sóhajtott fel Levi mamája. – Ezt te sem gondolod komolyan, ugye? Jimmy Lee, ez itt Florida, és nem Korea.

– Tudom, hogy hol vagyok – felelte a férfi. – És tudom, hogy hol voltam, és mit láttam…

– Szereted a baseballt? – kérdezte a sofőr hangosan Levitól, akinek a mamája és Jimmy Lee emelt hangon vitatkozni kezdtek a hátsó ülésen. – Utálom veszteni látni a Dodgerst, fiacskám. Te nem? De Campanella, ő aztán remekelt az idényben. 142 RBI[6], el tudod képzelni? Új csapatrekord. Szeretsz baseballozni?

– Inkább úszni – válaszolta Levi.

– Bárcsak én is tudnék! – mondta a sofőr. – Lökj csak bele abba a mocsárba, és úgy süllyedek el, mint egy darab kő…

– Roy Campanella! – kiáltott fel Jimmy Lee, félbeszakítva a sofőr mondókáját. – Ő aztán igazi példa a fiú számára. Larry Doby, Jackie Robinson. Hat színes bőrű játszik már a ligában – nézett Levi mamájára.

– Látod, bébi, változnak az idők. Az olyan emberek pedig, mint mi, segíteni fogjuk ezt a változást.

– Jimmy Lee, kirúghatnak miattad! És akkor mi lesz velünk?

– Megyünk Orlandóba – motyogta Levi maga elé.

Az útelágazásnál a sofőr annyira lelassított, hogy szinte megállt, mielőtt fejet csóválva a bal oldali, a Lodge-hoz vezető útra kanyarodott volna. Követte az irányt, amely felé a „Bejelentkezés” feliratú, nyíl alakú fatábla mutatott; a személyzeti szállás és a melléképületek felé vezető utat semmi sem jelölte. A hátsó ülésen zajló veszekedés új erőre kapott, amint az ismerős vörös cseréptetős épület látótávolságba került.

– Hatalmas hibát követ el, katona! – mondta a sofőr.

– Törődjön a maga dolgával, öregem! – vágta rá Jimmy Lee.

A sofőr nyögve taposott a fékre, nem messze a főbejáratnál lévő kocsifordulótól. Levi nekinyomódott a Léna Horné képeivel telezsúfolt műszerfalnak. A hátsó ülésen teljes csend lett, amikor a férfi elengedte a kormánykereket, üresbe tette a váltót, és lassan Levi felé fordult; a mozdulattól megnyikordult a repedezett bőrülés.

– Hallgasson ide! – szólalt meg Jimmy Lee. – Sajnálom.

A férfi nem vett róla tudomást, inkább Levinak címezte a szavait, aki éppen az egyik Léna Horne-fotó sarkának lesimításával volt elfoglalva, mely összegyűrődött az iménti fékezéskor nekitámasztott tenyere alatt.

– Tudnál segíteni a csomagokkal, fiacskám?

– Persze, uram – válaszolta Levi.

Kiszálltak a kocsiból. A sofőr kinyitotta a csomagtartót, amiből a fiú segítségével kiemelt egy jól megtömött katonai zsákot és egy kopottas bőröndöt. Ez utóbbi egykor teli lehetett ragasztva matricákkal, de mára csak foszlányok látszottak rajta. Jimmy Lee esetlenül egy köteg bankjegyet nyújtott a férfi felé, aki egy pillanatra habozni látszott, mielőtt elfogadta volna azt.

– A visszajárót tartsa meg! – mondta Jimmy Lee, amikor a sofőr a tárcájáért nyúlt.

– Jól vigyázzon magára! – mondta a sofőr a férfinak, aztán Levi mamájához fordult: – Szép estét, asszonyom! És te, fiacskám – nézett Levira –, vigyázz a mamádra, oké?

– Igen, uram!

– És ne hagyj fel az úszással, de néha baseballozz is! Elvégre senki sem hallott fekete úszóbajnokról – közölte, és visszaült a kormány mögé. Tett egy ipszilon-kanyart, odaintett Levinak, és kikiáltott az ablakon: – Szerintem jó védő lenne belőled! – Aztán elhajtott.

Levi mamája keresztbefont karral állt. Jimmy Lee az asszony felé nyúlt, de az lerázta magáról a férfi kezét.

– Szükségem van rád ebben, bébi! – mondta ki a férfi.

– Két éven keresztül minden éjjel imádkoztam érted, Jimmy Lee Demps – közölte Levi mamája. – Nem fogom tehetetlenül nézni, ahogyan megöleted magad, mindössze pár lépésnyire az otthonunktól – jelentette ki, aztán megfordult, és elindult a szállásokhoz vezető úton. – Gyere, Levi! – szólt hátra a válla fölött.

– Francba! – morogta a férfi maga elé. Két kezébe kapta a cókmókját, és elmasírozott a bejárat felé.

Levi persze égett a vágytól, hogy lássa, mi fog történni. Gyorsan átgondolta a lehetőségeket, aztán a mamájához fordult:

– Vergie néni megkért, hogy nézzek be hozzá a konyhába.

Az asszony lelassította a lépteit, de nem állt meg egy pillanatra sem.

– Rendben – mondta –, de máshová nem mész, és igyekszel haza, oké?

– Igenanyu! – válaszolta Levi. Megvárta, míg a mamája el nem tűnt a szeme elől, aztán a tűzlépcsőhöz rohant, és felvágtatott rajta; az acél lépcsőfokok kongtak az ünneplőcipőjének bőrtalpa alatt. Azt remélte, hogy talán nem fog lebukni, ha a recepciós pultra néző hátsó lépcsőfordulóból figyeli az eseményeket. Az emeleti hall teljesen kihalt volt: azok a vendégek, akik nem mentek még ilyen korán vacsorázni, valószínűleg a vízben élvezték a lemenő nap utolsó sugarait. Levi a hátsó lépcsőhöz szaladt, lekuporodott a fordulóra, és kikukkantott a korlátot díszítő vaskócsag mögül, épp időben, hogy lássa, amint Jimmy Lee odamasíroz a pulthoz, leteszi a bőröndjét és a zsákját, ráhelyezi a kezét a finom mahagóni felületre, mintha csak zongorázáshoz készülődne, aztán egyenesen a recepciósra irányította a tekintetét; nem nézett sem jobbra, sem balra.

Mr. Teale volt szolgálatban ezen az estén, csillogó kopasz tarkójával a lobbi, majd Jimmy Lee felé fordult. Éppen a vendégeknek szánt üzeneteket hajigálta be a számozott rekeszekbe; a szemüvegén himbálódzó ezüstláncon visszatükröződött az asztali lámpa fluoreszkáló villanykörtéjének erős fénye.

A lobbiban alig páran tartózkodtak: két fehér férfi és egy nő a klubfotelekben ült teniszhez öltözve, pohárral a kezükben. Miss Carla szürke uniformisban, fehér fejfedőben és kötényben tisztogatta a réz képkereteket; Mr. Hűbbért vörös kabátban viaszolta a fedett veranda padlóját.

Mindannyian Jimmy Lee-re néztek, aki figyelemre se méltatta őket.

Megköszörülte a torkát.

– Ó, elnézést! – pördült meg Mr. Teale.

– Miben segíthetek… uram? – A hangja elakadt, amint végigmérte Jimmy Lee-t, mintha egy színes bőrű férfi olyan csoda lenne, amivel a kopasz fehér recepciós egész életében soha nem találkozott volna.

– Foglaltam egy szobát – jelentette ki Jimmy Lee.

Mr. Teale nem válaszolt rögtön, noha a szája résnyire nyílt, felfedve sűrű alsó fogsorát. Lehajtotta a fejét, és bifokális szemüvege fölött Jimmy Lee-re sandított.

– Hogy mondta? – kérdezte végül.

Bár csendesen beszéltek, a két férfi hangját tökéletesen lehetett hallani a csempepadlós lobbi minden részén. A helységben tartózkodó öt másik felnőtt meg sem próbált úgy tenni, mintha nem hallgatózna, bár Miss Carla fáradhatatlanul folytatta körkörös mozdulatokkal ugyanannak a képkeret-saroknak a törölgetését, Mr. Hubert pedig olyan óvatosan mozgatta a viaszolót ide-oda, mintha egy kisbabát próbálna gyengéden álomba ringatni.

– Foglaltam egy szobát – ismételte Jimmy Lee. – Múlt héten telefonáltam. Jim… nem… – húzta ki magát – James Lee Demps néven. D-E-M-P-S. – Amikor Mr. Teale nem válaszolt, még hozzáfűzte:

– Biztos vagyok benne, hogy ott a foglalás a nyilvántartásában. A seregben megtanultam fejjel lefelé olvasni. Jól jön, amikor az embert hívatja a parancsnoka.

– Ebben biztos vagyok – tépte ki a mappából a lapot Mr. Teale, és óvatosan a hüvelyk- és a mutatóujja közé csippentve felváltva tekintgetett a foglalásra és a férfira. – Nagyon sajnálom, Mr. Demps. Nem voltam szolgálatban a telefonhívásakor, és tévedés történhetett.

– Mégis miféle tévedés? – tudakolta Jimmy Lee.

– Nem nyilvánvaló, Mr. Demps? – csóválta meg a fejét Mr. Teale. – Úgy értem, nem szállhat meg a szállodánkban.

Jimmy Lee ezt hallva felhúzta kissé a szemöldökét. Levi eltöprengett azon, hogy a seregben vajon pókerezni is megtanult-e.

– Talán nincsen szabad szobájuk?

– Hogy van-e, az teljesen lényegtelen, Mr. Demps. A Lodge bizonyos körökre van korlátozva. Sajnálom, ha másképp tájékoztatták.

– Ó! Arra gondol, hogy csak fehéreket fogadnak.

– Így is fogalmazhatjuk – rezzent össze Mr. Teale. – Bárkivel is beszélt telefonon, az illető biztosan azt gondolta, hogy ön… mindegy is, ahogyan az imént említettem, tévedés történt. Őszintén sajnálom.

Jimmy Lee körbenézett a lobbiban. Először Miss Carlára, aztán Mr. Hubertre mutatott, akik gyorsan el is kapták a tekintetüket.

– Ő nem fehér, és ő sem – mondta, aztán félig felemelt ujjával a tátott szájjal bámuló teniszjátékosok felé fordult, mintha egy pillanatra kétségbe vonná fehér mivoltukat, de csak rájuk mosolygott, és visszafordult Mr. Teale-hez.

– A pofátlan nigger! – mondta az egyik fehér férfi.

– Hol a Ku-Klux-Klan, amikor szükség lenne rá? – kérdezte a másik.

– Ők a személyzethez tartoznak, Mr. Demps – emelte fel a hangját a recepciós, mintha csak el akarná nyomni a tiltakozó zúgolódásokat a teremben. – Ahogyan azt ön is jól tudja – köszörülte meg a torkát. – Van néhány igazán kellemes panzió Tallahasse irányában, amely fogad fekete vendégeket. Biztos vagyok benne, hogy a személyzetünk közül bárki készséggel útba igazítja, még taxit is hív önnek, ha szíveskedik a személyzeti bejáróhoz fáradni.

– Látja ezeket? – mutatott Jimmy Lee a mellkasán sorakozó kitüntetésekre. – Mindet Koreában szereztem. Ez egy Nemzetvédelmi érem. Ez itt a Bronz csillagom. Ez pedig a Bíbor szívem. Nem mutatom meg a sebhelyemet – ami amúgy a jobb lábamon van –, de én még a szerencsésebbek közé tartozom: már nem is sántítok.

– Kérem, Mr. Demps!

– Ez meg, amit valószínűleg még nem láthatott máshol, a Koreai szolgálatért érem. Talán érdekelheti, hogy a szalag kék és fehér színei az Egyesült Nemzeteket jelenti. Az összes szabad embert, legyen az színes vagy fehér. És látja ezt itt a medálon? Tessék, hadd tartsam a fény felé! A dél-koreai zászló alapján mintázták. Taegeuknek nevezik, és egy ősi, a hetedik századból származó szimbólumot formáz. Jin- és jangszerűen magába foglalja az ellentéteket: a kicsit és a nagyot, a világosat és a sötétet, a feketét és a fehéret; együtt forognak harmonikusan. Mit szól hozzá?

– Mr. Demps, nagyra tartjuk koreai szolgálatait – közölte hűvösen Mr. Teale –, de az nem jogosítja fel, hogy kapjon egy szobát a Wakulla Springs Lodge-ban. Attól tartok, meg kell kérnem, hogy távozzon!

Jimmy Lee elhátrált a pulttól, és ökölbe szorította a kezét.

A pult túloldalán Mr. Teale szintén hátralépett egyet, és a telefonért nyúlt.

Mindkét teniszjátékos férfi felállt; egyikük elindult Jimmy Lee felé.

Mr. Hubert felkapta a viaszolóját, és felszívódott a fedett veranda boltíves bejáratán keresztül, hogy biztonságos távolságba kerüljön az eseményektől. Miss Carla már korábban eltűnt.

Ekkor egy három láb hosszú aligátor tűnt fel az egyik cserepes pálma mögül. Nedves karmaival csattogott a csempén, pofáját magasra emelte, mint aki a lehetőségeit szimatolja.

A teniszruhás nő is felpattant, megragadta egyik kísérőjének a karját – Levi nem tudta eldönteni, hogy vajon azért, hogy belekapaszkodjon, vagy hogy visszatartsa –, és ekkor meglátta az aligátort. A nő közelebb volt hozzá, mint bárki más a teremben. A szeme tágra nyílt, kidagadtak az erek a nyakán, a szája tátva maradt.

Levi ekkor már a lépcső alján volt, az utolsó lépcsőfordulón két szökkenéssel jutva át.

– Egy szörnyeteg! – sikoltott fel a nő.

A fiú keresztülszaladt a lobbin. Nem volt semmi konkrét terve, de remélte, hogy be tud vetődni a nő és az aligátor közé, ahogyan Herbert A. Philbrick is tenné. De alig jutott túl a terem felén, amikor az állat beiszkolt a pamlag alá. Anélkül, hogy lassított volna, Levi irányt változtatott, elszáguldott a nő mellett, és rávetette magát a kanapéra. A párnaborítás puhább és süppedősebb volt, mint ahogyan számított rá; meg kellett ragadni a háttámlát, nehogy felpattanjon róla a levegőbe.

A sikoltozó teniszruhás nő már a lobbi felénél járt, társával szorosan a nyomában, amikor Jimmy Lee elszaladt mellettük a pamlag irányába.

– Ne mozdulj, Levi! – ordította. Felkapott egy hamutartó állványt, és mint egy golfütővel, suhintott vele egyet a levegőbe. Hamu és csikkek szóródtak a csempepadlóra. – Elég kistermetű fickó, de könnyedén leharaphatja a kezed!

– Elő tudom csalogatni – jelentette ki Levi, és ugrálni kezdett fel s alá a pamlagon.

– Ne csináld! – szólt rá Jimmy Lee, de elkésett. Az aligátor ismét előbukkant, legyintett egyet a farkával, és rengeteg fogával a veterán felé kapott.

– Szent egek! – rémüldözött Mr. Teale.

Levi leugrott a kanapéról, és felkapott egy párnát. Az állat felé rázta, amely megpördült, előrelendült, és a fogai közé kapta azt – Levi hagyta, hadd vigye –, aztán rázni kezdte, tollvihart kavarva.

– Tűnés innen! – kiáltotta Jimmy Lee az aligátornak. – Kifelé! Arrafelé van a kijárat! – mondta, de nem járt valami nagy sikerrel.

Erős kezek ragadták meg Levit a karjánál fogva.

– Tarts ki, fiam! – hallott egy ismeretlen férfihangot. A következő pillanatban a levegőben, aztán a pamlag mögött találta magát. Az idegen olyan könnyedén emelte fel egy kézzel, majd tette le, ismét biztonságba helyezve, ahogyan Jimmy Lee a hamutartó állványt forgatta. Levi megfordult, és egy hatalmas, több mint hat láb magas, napbarnított bőrű, izmos, csupasz lábú férfival találta magát szemközt, aki nyirkos fürdőnadrágot viselt, széles vállán szűk pamuting feszült.

– Gyere, kicsinyem! – gügyögte az idegen az aligátornak. – Gyere csak! – Guggolva, széttárt karral az állat felé mozdult. Jimmy Lee követte a példáját a másik oldalról, miközben a hamutartót lóbálta. A két férfi úgy mozgott, mintha összebeszéltek volna, megpróbálva a veranda, majd az udvar felé terelni az aligátort. Az állat ehelyett előbb az egyik, majd a másik, fenyegetően közeledő férfira nézett, aztán elslisszolt közöttük, át a lobbin keresztül a földszinti vendégszobákhoz vezető árkádos folyosóra.

– Ó, jaj! – jajdult fel Jimmy Lee és az idegen egyszerre, és Levi-jal a sarkukban elrohantak a folyosó felé.

Az elhagyatott folyosó közepe táján teljes nyugalomban battyogott az aligátor a szőnyegen, hosszú fejét ide-oda ingatva, a pofájával szinte odaért a jobbra-balra lévő ajtókhoz. A folyosó túlsó végén egy csukott kijárati ajtó volt, messze magasabban lévő kilinccsel annál, hogy az állat elérhesse.

– Ebből még baj lesz – jegyezte meg a fürdőruhás férfi. – Valami ötlet?

– Nem nagyon – mondta Jimmy Lee tanácstalanul. – Talán bedörömbölhetnénk néhány ajtón, figyelmeztetni a vendégeket, hogy maradjanak a szobájukban.

Mintegy végszóra, az aligátor melletti ajtó kinyílt, és egy ősz hajú, csíkos pamutöltönyt viselő vendég lépett ki rajta. A 124-es szoba lakója egy kattanással bezárta maga mögött az ajtót, miközben egy halom apró tárgyat egyensúlyozott a kezében: többek között a szobakulcs, egy cvikker és egy pipa volt nála. Az aligátor a zaj felé fordult, és rideg, ősi hüllőtekintettel nézett az öregemberre. Véget nem érőnek tűnő kotorászás és motyogás után az öregúr végre az orrára csíptette a cvikkerét, és egy pillanatig mozdulatlanul bámult a végre észrevett állatra. Aztán biccentett egyet, és átsuhant valami mosolyféle az arcán, mintha csak egy tiszteletben megőszült hölgy mellett haladna el a lobbiban; megfordult, és visszalépett a 124-es szobába, oly finoman csukva be maga mögött az ajtót, ahogyan nyitotta az imént. A behúzott retesz hangjára az aligátor megint nekilódult, hogy elküzdje magát a folyosó túlsó végén lévő kijáratig.

Egy hirtelen ötlettől vezérelve Levi tett egy hátra-kanyart, és végigdübörgött a lobbin, elszaladva a levegőért kapkodó Mr. Teale mellett – aki vézna kezében egy vékony, réz papírvágó késsel a recepciós pulton térdepelt –, ki a főbejáraton, egészen az udvarra. Elrohant a kikövezett sétány végéig, befordult a sarkon a vendégszobákhoz vezető külső ajtóhoz, és kitárta azt, gyakorlatilag az aligátor orra előtt.

Az állat egy pillanatra ledermedt, vaksin pislogva az erős napsütésben.

Félreállva az útból, amennyire csak lehetett, a fiú nyitva tartotta az ajtót, miközben Jimmy Lee és az úszónadrágos férfi kiáltozva megrohamozták a hüllőt. Az aligátor egy pillanatig habozott csak, aztán elindult a szabadság felé vezető úton; kimászott a nyílt levegőre, majd átsietve a parkolón, nyílegyenesen a szemközti erdőben lévő kis víznyelő felé tartott.

Sikerült is volna eljutnia oda, ha nem jelenik meg egy DeSoto Powermaster a sarkon. A sofőr épp időben látta meg az állatot ahhoz, hogy a fékre tudjon taposni. A jármű port verve kifarolt.

– Ne üsd el a dinoszauruszt, apu! – kiáltott fel egy kisgyerek a hátsó ülésen. Az aligátor megpördült, és visszaindult, ahonnan jött. Éppen elért a bejárathoz, amikor a két férfi kirohant rajta. Az állat erre a vízpart felé vette az irányt, Levi pedig futva követte, míg Jimmy Lee és a fürdőnadrágos férfi a két oldalán haladtak, és a kezükkel hadonászva kiabáltak a strandon pihenő nyaralóknak.

– Utat!

– Engedjék át!

– Itt jön!

Levi véleménye szerint ezek egyike sem világított rá kellőképpen a helyzetre, így az a pár nyaraló, aki felfigyelt rájuk, csak zavartan bámult; ezért tölcsért formálva a kezéből elkiáltotta magát:

– KROKODIL!

A vízpart egy pillanat alatt felbolydult. Az úszók és a napozók úgy szétspricceltek, mintha villám csapott volna közéjük. Az úszók nagy része a csónakház irányába kezdte csapkodni a vizet az egyik oldalon, a napfürdőzők az ugrótoronyhoz rohantak a másikon, az aligátor meg, mint Mózes a kettévált tengeren, csalhatatlan érzékkel elindult a szabaddá vált területen. Lejött a pázsitról, és árkot szántva a homokba elkúszott a vízpartig, majd méltóságteljesen, meglepően kis hullámokat verve belecsusszant a Wakulla Springs vizébe, hogy aztán egyre keskenyedő, rücskös fekete fatörzsként tűnjön el a mélyben. Pár méterrel arrébb egy Donald kacsás úszógumi lebegett, ami hirtelen megrándult, mintha egy rúgás érte volna alulról, és lassan ereszteni kezdett. Levi a katona és az izmos idegen között állt a parton; mindhárman levegőért kapkodva nézték a lassan megnyugodó vízfelszínt, és hallgatták Donald kacsa hosszan tartó haldoklásának szellentésre emlékeztető, sziszegő hangját.

– Mégis ki volt az a tökkelütött idióta – kérdezte végül Jimmy Lee –, aki szabadon engedett egy aligátort a szállóban?

– Ööö – válaszolta a fürdőnadrágos férfi, mire Jimmy Lee és Levi kíváncsian néztek rá. A férfi szégyenlős pillantást vetett rájuk: – Azt hittem, hogy a fürdőkádban fog maradni.

– Ön volt az? – értetlenkedett a veterán.

– Most lebuktam – folytatta a férfi, miközben megfordultak, és visszaindultak a gyepen keresztül a Lodge-hoz. – Egy hülye vicc akart csak lenni, az egyik operatőrünket akartam ugratni vele. Egyenesen irtózik a hüllőktől, mióta Floridába érkezett. Esküszöm, hogy még a repülőből is félt kiszállni, mert azt hitte, hogy a lépcső alján várakoznak rá.

– Hogy tudta befogni? – kérdezte Levi tágra nyílt szemmel.

– Befogni? – kacagott fel a férfi. – Az egyik út menti árusnál vettem idefelé jövet – tárta szét a hatalmas karját, és vonta meg a vállát. – Tehát én vagyok az az idióta. És kétlem, hogy ez lesz az utolsó vicc, amit el fogok követni. Köszönet a segítségért!

Kinyújtotta a kezét Jimmy Lee felé, aki egy pillanatnyi habozás után – amit csak egy déli tudott volna észrevenni – el is fogadta azt.

– Köszönet a szolgálataiért is – fűzte hozzá a kitüntetések felé biccentve.

– Örömömre szolgált – válaszolta Jimmy Lee, majd megállt, és a parkoló felé tekintve felsóhajtott. – Francba!

Mr. Teale éppen végzett a katona bőröndjének és zsákjának a járdára pakolásával. Anélkül, hogy felnézett volna, a recepciós sietősen visszament a szállóba, leporolva közben a tenyerét. Ahogy becsukta maga mögött az üvegajtót, a kiakasztott kis táblát megfordította a „NINCS SZABAD SZOBA” oldalára.

– Megpróbálhatnád újra. Majd én segítek vinni a csomagjaidat – mondta Levi, saját magát is meglepve. – Erős vagyok ám!

Jimmy Lee elmosolyodott, megrázta a fejét, és megveregette a fiú vállát.

– Tengernyi lehetőségünk van még rá, fiam – közölte. – Most inkább, azt hiszem, segítenem kell a mamádnak. – Aztán a fürdőnadrágoshoz fordult: – Jimmy Lee Dempsnek hívnak, a fiatal barátom pedig itt Levi Williams.

A férfi olyan szélesen vigyorodott el, hogy látszott, a fogsora az aligátornak is a becsületére vált volna; alig fértek el a fogai a szájában.

– Öröm volt megismerni benneteket, Jimmy Lee, Levi – mondta. – A nevem Ricou Browning. De nevezzetek csak a Fekete Lagúna Szörnyének!

 

A szörny hivatalos neve, ahogyan a naponta a hollywoodi stúdióból érkező, teljesen érdektelen információkat tartalmazó – bár sürgősnek feltüntetett –, a recepciós pulton gyülekező táviratokból kiderült, Gill Man volt, de a Wakullában forgató csoportból mindenki csak simán Szörnyetegnek nevezte.

Jelenleg a Szörnyeteg éppen nyafogott.

– Aú! – kiáltott fel Ricou.

– Ne légy már ilyen bőgőmasina! – motyogta Winnie a szájába vett csipeszek közül. – Ha levágattad volna a hajadat, jóképű uraság – húzta meg a szükségesnél szorosabbra a hajhálót akkor kevesebbet kéne szenvedned. Olyan a frizurád, mint Big Boyé[7]. Fogadjunk, hogy roppant jól mutatnál abban a kockás nadrágban.

Levi felkapaszkodott a folyópartra, hogy jobban lássa, ahogy a sminkes lány Ricou rakoncátlan fürtjeire húzza a hajhálót, és a helyére ragasztja a Szörnyeteg fejmaszkját. A fiú számára a két profi barátságos civakodása egy újabb csodálni való elem volt. Most már a legkevésbé sem bánta, hogy Richard Carlson, vagy A fekete lagúna bármelyik más nevezetes sztárja sosem fogja a Universal hollywoodi stúdióinál – ahol az összes „szárazföldi” jelenetet forgatják – jobban megközelíteni a Wakulla Springst. Levi új hősét Ricou Browningnak hívták. Ez a magas, jóképű, széles vigyorú, floridai szeminol indián nemcsak atléta, hanem professzionális úszó is. Levi eddig nem is gondolta volna, hogy léteznek profi úszók!

Ricou pedig – aki „Puerto Rico”-hoz hasonlóan ejtette a nevét – itt Floridában keresi meg a kenyérre valót, a Weeki Wachee-ben! Valódi sellőkkel! Majdnem valódiakkal. Ez volt, ami miatt szerepelhet A fekete lagúna bán: Mr. Newt Perry forgatott már mindkét helyen, így a Wakullát és Ricou-t ajánlotta a Universal Internationalnak.

Ricou-nak megrándult az arca, amikor a forró ragasztó átszivárgóit a maszkján, és megégette a bőrét. Levi együtt érzőén elfintorodott. Winnie gyorsan megtanulta, mennyi anyagra van szüksége, de mégis előfordultak balesetek.

Az egy hónapos forgatás minden reggelén a férfinak le kellett ülnie a vízpartra egy testhez simuló, minden porcikáját takaró akrobatatrikóban, amire Winnie egyenként felragasztatta a Szörnyeteg-jelmez latexből álló részeit, egyszerre mindig csak egy tenyérnyi darabot felrakva. A második hétre sikerült a beöltöztetési procedúrát kilencven pernyire csökkenteniük.

Egészen addig, amíg már nem halogathatta tovább az iskolabuszhoz való indulást, mert különben lekéste volna, Levi körülöttük legyeskedett, napilapokat, tejkaramellás cukorkát vagy bármi olyasmit hozva Ricou-nak, amire csak szüksége volt. Közben állandóan faggatta őt meg Winnie-t mindenről, amit éppen csináltak, mindenről, amit Scotty operatőrei éppen tevékenykedtek, vagy amin Jim, a Wakulla-csoport rendezője épp dolgozott – ami a férfi szerint egyébként nem volt valami sok minden. Az összes víz alatti jelenetről előre készült vázlat a hollywoodi stúdióban, ami azt jelentette, hogy képregényszerűen kockáról kockára kidolgoztak minden kis mozzanatot.

Amikor Levi először ajánlotta fel, hogy hoz narancslevet Ricou-nak, megtudta, hogy tilos a jelmezben bármit is innia. A férfi elmagyarázta, hogy a stúdió 18 000 dollárt tett az öltözékbe, ami egy igazi vagyon; messze több, mint amit Levi mamája, Winnie, Ricou vagy bárki más, akit ismernek, egy év alatt megkeresett. Ezért Ricounak kereken megtiltották, hogy belepisiljen a jelmezbe.

A fiút leírhatatlanul büszkévé tette, hogy ilyesmiket megtudott.

Winnie szeretett a barátnőjéről, Millicentről pletykálni munka közben. Elmesélte, hogy a lány tervezte a Szörnyeteg arcmaszkját, bár a stáblistán Búd Westmore van feltüntetve.

– Azt állította nekem, hogy az öltözék kinézetét az Oscar-szobor ihlette.

– Ó, azt hiszem, ez a film nem fog ennél közelebb kerülni az Oscarhoz – kacsintott Ricou Winnie-re, aki erre megcsapkodta egy kicsit a ragasztóecsettel. A lány szemüveget viselt, vörös haját hátrafogva hordta, és mindenhol szeplős volt a bőre, már amennyire Levi láthatta. Amikor a fiú nem lábatlankodott körülöttük, Winnie és Ricou folyamatosan flörtöltek egymással.

– Ha azért jöttetek ide, mert a forrás vize ilyen tiszta, akkor miért hívják a filmet A fekete lagúnának? – kérdezte Levi egy alkalommal. – Miért nem egy piszkosabb vizű tóban forgattok?

A fiú új barátai egyetértettek, hogy ez egy igen jó kérdés. Az operatőröknek lejjebb kellett ugyanis hajózniuk a folyón a Lodge tutajain, hogy a sötétebb, iszaposabb részekről is felvételt készíthessenek, de a víz alatti jeleneteket csak a forrástó kristálytiszta vizében tudják leforgatni.

– Okosabb vagy bármelyik filmproducernél! – jelentette ki Ricou, mire Levi csak úgy ragyogott a büszkeségtől.

A fiú tudta, hogy a filmesek között legalább annyira megtűrt vendég volt, mint amennyire szívesen látták, ezért égett a vágytól, hogy megmutassa Ricou-nak, mire is képes. Erre egy késő délutánon akadt esélye, egy hosszú forgatási nap végén.

Mivel a vízzel átitatott Szörnyeteg-jelmez jó egy tonnát nyomott, a teljesen kimerült Ricou képtelen volt egyedül kimászni a vízből. Ezért a kamerát mozgató daruról lelógó kötélből csinált egy hurkot a mellkasára, és felhúzatta magát. A testéről lecsorgó víz miatt úgy nézett ki, mint egy mélytengeri halász legszörnyűbb rémálma; a partra lendült, ahol Winnie lesegítette a maszkját, és elkezdte leszedni a jelmez mellkasi részét.

– Hé! – bökte oldalba a lány. – Ezzel meg mi történt?

A férfi felemelte a karját^és a nyakát nyújtogatva próbálta megszemlélni, hogy Winnie mire mutogat úgy, mintha egy kullancsra lelt volna.

– Francba! – káromkodta el magát, meg adóan az ég felé nyújtva a baseballkesztyűből készült mancsban végződő karját. Eg) háromszögletű lemez hiányzott a mellkasáról, felfedve a gumiréteget. – Tudtam, hog) nem fogja a ragasztó a helyén tartani. Hé Scotty! – kiáltott oda az egyik búvárnak azok közül, akik a móló túlsó végén éppen a felszerelésükkel voltak elfoglalva – Nem vettétek fel, ahogy a ruhám egy darabkája lejött? – mutatott kérdőn a mellkasára.

A búvárok megvitatták a dolgot, aztán megrázták a fejüket.

– Nem, amennyire észrevettük – kiáltotta Scotty vissza. – Mégis hova lett?

– Tudja a halál – morogta Ricou, és megvizsgálta a talajt a lába alatt. Az uszonyai remegtek, és víz csörgött róluk, ahog) emelgette őket. – A fene egye meg! Biztos a folyóban van valahol.

Winnie letérdelt, és kutatóan végigsepert a kezével a vízpartot borító hínárban.

– Ott van! – kiáltotta Scotty.

Tekintetükkel követve az operatőr mutatóujját, mindenki a lagúna túlfelére nézett ahol meglátták a fel-le ringatózó műanyagdarabkát, ahogy folyamatosan távolodik a2 áramlattal a Lodge-tól.

– A francba! – mérgelődött Winnie. – Ott úszik el az utolsó hasi lemez.

– Na, majd meglátjuk – mondta Scotty. – Egy perc, és Mitch beöltözik.

– Nem, majd én – kiáltotta Ricou, és fordult is meg, hogy beugorjon a vízbe, de Winnie gyengéden visszatartotta a mellkasára helyezett tenyerével. A hablemezanyag benyomódott, eloszlatva a tömör hús illúzióját.

– Nincs mit tenni – jelentette ki a sminkes lány. – Teljesen kimerültél, és le kell szedni a többi darabot is rólad. Nem veszthetünk el többet belőle, te meg úgy potyogtatod, mint egy szőrét hullajtó kutya.

Ricou vitára nyitotta a száját, de hang már nem jött ki rajta, mert egy kis karcsú alak száguldott el mellettük, és ugrott fejest a lagúna vízébe.

Levi nyílvesszőként suhant a vízben, közvetlenül a felszín alatt, aztán a lebegő gumidarabtól alig pár lábnyi távolságban bukkant fel. Épp csak megállva levegővételért, előrevetette magát, és két kézzel megragadta a mellkaslemezt; majd maga alá húzta a lábát, és erős tempóban visszaevickélt a Lodge-hoz. Úgy szorította a ruhadarabot a mellkasához, ahogyan a vidrák szoktak úszni, és csak az erőteljes lábrúgásaival haladt előre. Pár lábnyira a parttól kiegyenesedett, felállt, és vizet fröcskölve megrázta a fejét. Vadásztrófeaként emelte magasba a lemezt.

– Elkaptam, Ricou! Megvan! – gázolt ki a partra vigyorogva, aztán rögtön mozdulatlanná dermedt, amikor rájött, mit is tett. Mindenki szeme láttára. Lenézett a Wakulla Springs tiltott vizére, amely a bokáját nyaldosta, aztán a filmesekre tekintett, akik mind fehér emberek voltak. A Lodge felé fordult; biztos volt benne, hogy ott fogja látni magát Mr. Ballt, csípőre tett kézzel. Holnap pedig Levi és a mamája stoppolhat Orlandóig.

Mr. Ball azonban nem volt ott, csak a forgatócsoport és pár kertész a távolban, de ők nem foglalkoztak vele.

– Átveszem – kapta ki a lemezt Winnie a fiú kezéből, és legyezgetni kezdte a levegőben, hogy megszáradjon. – Köszönöm!

– Ja, koszi – mondta Ricou. – Fiam, te nem semmi úszó vagy! – csóválta meg a fejét lenyűgözve. – Mondták már neked?

– Mást sem hallok – válaszolta Levi ragyogva. Biztos távolságba érve a víztől, egy pillantást vetett Ricou karmaira, uszonyára és a szelvényekből álló zöld öltözékére. – Mindenki azt hajtogatja, hogy félig hal vagyok! – A sminkasztalon a Szörnyeteg vaksi, lecsatolt feje zavarba ejtően bámult a fiúra.

– Oké, amint Winnie végzett az én haltestem lehámozásával, szeretném megnézni, mire is vagy képes – jelentette ki Ricou.

– Milyen hosszan tudod visszatartani a lélegzeted?

– Három percig.

– Milyen mélyre merültél eddig?

– Majdnem a fenékig. Több mint százlábnyira. Szeretek ott lent lenni, vicces dolog feltekinteni a napra a mélyből.

– Maradj nyugton! – kérte Winnie, Ricou mellé térdelve. A lány egy spaklival távolította el egyenként a pikkelyeket, és mindegyiket a megjelölt helyére tette a tartóban.

– Sokszor úszol itt, mi?

– Ja, mióta az eszemet tudom.

A lány egy pillanatra abbahagyta a munkát, és Ricou-ra pillantott, aztán mindketten a fiúra néztek.

– Leginkább éjjelente – fűzte hozzá Levi gyorsan. – Senki sem látott még meg.

– Az jó – dünnyögte Winnie, és folytatta a szorgoskodást.

– Ugye nem egyedül úszol? – kérdezte Ricou. – Az nem lenne okos ötlet, tudod? A Weeki Wachee-ben sosem merülünk úgy, hogy ne lenne velünk egy haverunk. – Aú! – rándult össze. – Óvatosan, oké? Azt hiszem, hogy most a húsomból is lejött egy darab a gumival – panaszkodott, és visszafordult Levihoz. – Használtál valaha búvárpipát, kölyök?

A fiú megrázta a fejét.

– Oké, akkor ideje ezzel kezdenünk valamit – mosolyodott el a férfi.

Így lett Leviból, a kifutófiúból a Szörnyeteg tanonca.

 

Szombat reggel volt; Levi prüszkölve és köpködve tört a felszínre; víz ömlött az orrából és a szeméből. A torka égett.

Addig pislogott, míg ki nem tudta venni Ricou ismerős, göndör hajú, széles mosolyú, méretes orrú ábrázatát. A férfi felemelte az egyik, gumihálóval rögzített karmos mancsát, és megrázta a fiú orra előtt:

– Mégis mi történt az előbb? – kérdezte.

– Az orromon keresztül vettem a levegőt – zihálta a fiú.

– Nem pedig a pipán – mondták mindketten egyszerre.

– Így van – biccentett Ricou. – Itt bent tudod, hogy a szádon át szabad csak lélegezni – mondta, és megérintette a fiú fejét a mancsával –, de ez az üzenet nem jut el a tüdődig, amikor a víz alatt küzdesz a levegővételért. A testedet nehezebb meggyőzni. Én is így voltam ezzel, amikor Newt Perrytől tanultam a Weeki Wachee-ben.

– Meg tudom csinálni, tudom, hogy sikerülni fog! – jelentette ki Levi. Befogta az egyik orrlyukát, és a másikon keresztül kifújta az orrát, aztán fordítva.

– Kész van végre a Szörnyeteg feje? – kiáltotta Ricou Winnie-nek.

– Nyugi már! – kiabált vissza a lány a pár yardnyira lévő mólóról. A parti növényzeten keresztül csak Ricou-t látta, Levit nem. Tudta, hogy a fiú is ott van, ami rendben is volt, de senki sem akarta a forgatócsoportból nagydobra venni a jelenlétét, amikor a szálló vendégei a közelben tartózkodtak.

– Megpróbálod újra? – kérdezte a férfi.

– Persze – válaszolta Levi, és beleegyezően felmutatta a hüvelykujját. Ricou megpróbálta követni a példáját, de a karmos mancsával nem sikerült. Levi vett egy nagy levegőt, aztán még párat, amíg azt nem érezte, hogy az egész tüdeje jólesően megtelik; ekkor újból elmerült a habokban.

A bugyborékoló búvárpipa Levi lábánál feküdt a sekély folyómederben, amikor leült egy ciprusfa gyökerébe kapaszkodva, hogy ne vigye fel a felszínre a víz. Ricou sokszor elmondta, hogy ki kell használni a természetes felhajtóerőit ahelyett, hogy kapkodja a levegőt, és felfújódik, mint egy léggömb, ami miatt nem tud a vízfelszín közeléből elmozdulni. De ezt a leckét máskorra tartogatták. Most csak a másodperceket kellett számolnia.

Egy Mississippi, két Mississippi, három Mississippi. Amikor harmadjára elért a hatvanhoz, a búvárpipáért nyúlt. Megtanulta, hogy nyugodtan, lassan csinálja, mintha három percen keresztül visszatartani a lélegzetét a világ legtermészetesebb dolga lett volna. Miközben a szájába vette a pipát, a kiszökő buborékok végigcsiklandozták az arcát. A szabad kezével befogta az orrlyukait, bár tisztában volt vele, hogy ez csalásnak minősül. Dacolva a mesterséges sodrással, a fogai közé szorította a pipát, így csak egy kevés vizet volt kénytelen benyelni. Ez alkalommal tényleg egy léggömbnek érezte magát: hagyta, hogy megteljen a tüdeje levegővel. Örömmámorban úszva köpte ki a csövet, és rugóként lökte el magát a medertől, hogy alig egy perc múlva bukkanjon a felszínre, hangosan fújva ki a levegőt.

– Sokkal jobb volt – közölte Ricou.

– Megcsináltam! – kurjantotta Levi. – Sikerült!

– Persze hogy sikerült – válaszolta a férfi. – Hamarosan meg már az orrodat sem kell befognod hozzá.

– Mégis honnan tudtad, hogy… ó! – Levi elfelejtkezett róla, hogy Ricou tökéletesen látja őt még a medernél is, a kristálytiszta vízen keresztül.

– Jelenése van a Szörnyetegnek! – kiáltotta Winnie.

Ricou visszaintett az egyik zöldes színű mancsával.

– Most mennem kell sztárkodni – közölte. – Gyakorolj tovább! – kacsintott, és uszonyos talpain elcsattogott a füvön át. A parton eléggé furcsán nézett ki; csak egy jelmezbe öltözött férfinak tűnt, de Levi őszinte csodálattal tekintett utána.

Még lelkesen a búvárpipás merülés sikerétől, a fiú figyelte, ahogyan Winnie a helyére rögzíti Ricou arcmaszkját. Hátborzongató érzés volt látnia, ahogy a barátja lassan feléje fordítja a fejét, és ránéz a furcsa, békaszerű ábrázatával; könnyedén elhitte, hogy a férfi a szeme láttára változott át valami túlvilági, veszedelmes lénnyé.

– Készen állunk, ha a Szörnyeteg is! – kiáltotta Jim a tó túloldaláról. Ahogyan a forgatás alatt megszokott volt, a rendező egy, a mólóhoz kötött, a forrástó legmélyebb pontja fölött lebegő úszógumiban üldögélt. Scotty, a vezető operatőr ráerősítette a szemüveget a búváröltözékére, és beállította a búvárpalackot; ő fogja a víz alatt mutogatni Ricou-nak a teendőket. Körülbelül ötvenlábnyi mélységben a kamera és a kétemberes kezelőszemélyzet várta a forgatás kezdését.

– Aki bújt, aki nem, indul a Szörnyeteg – jelentette be Winnie.

– Hmmmmm mmmmmm – közölte a férfi, és elcammogott a vízparthoz. Egy szempillantás alatt egy kecses teremtménnyé vedlett át, és elkezdte könnyed hátúszással hasítani a vizet, olyan tökéletes V alakú nyomvonalat hagyva maga után, mint egy motorcsónak. A lagúna közepén megállt, kiegyenesedett a jelzésre várva, aztán eltűnt a szem elől, kőként merülve el a mélyben. A maszkjához nem tartozott búvárpalack, így ijesztő volt látni, ahogyan szinte fodrozódás nélkül csapnak össze a feje fölött a hullámok.

– Istenem, de remek fickó! – mormogta Winnie csípőre tett kézzel.

Scotty, bár évekkel több merülési tapasztalattal rendelkezett Ricou-nál, a turistákéhoz hasonló, ágyúgolyószerű loccsanással csobbant a tóba, miután a búvárszemüvegét és palackját elrendezgette.

Amilyen halkan csak tudott, Levi belecsússzak a vízbe; átsuhant a folyó túlfelére, és a parthoz simulva, közvetlenül a felszín alatt úszott el addig a részig, ahol már mélyebbre merülhetett. A forrás vize olyan tiszta volt, hogy több yardnyira is ellátott, így könnyedén figyelhette, ahogyan Scotty elmutogatja a tennivalókat Ricou-nak, és ahogyan a két operatőr tapossa a vizet – a víz alatti kamerarendszer valójában két felvevőből állt, melyeket összekapcsoltak a háromdimenziós hatás elérése érdekében. A két búvár az eszköz két oldalán fogva mozgatta azt.

Levi a mélyvízi sziklafelszínhez simult, nehogy véletlenül a kamera látószögébe kerüljön.

Bár viszonylag korán hozzákezdtek a felvételéhez, ez lesz a Szörnyeteg utolsó jelenete a filmben. Scotty jelére Ricou belekezdett a haláltusájába: golyó szaggatta testéből fekete „vér” kezdett szivárogni, amikor feltépte az erre a célra tartogatott műanyagtasakokat. A rángatózása lassan lecsitult, és mozdulatlanul süllyedni kezdett. A búvár lefelé fordította a kamerát, hogy fókuszban tartsa, ahogyan Ricou egyre lejjebb merült, úszóhártyás lábával előre; karjai látszólag erőtlenül lebegtek, de valójában finoman evezett velük a Wakulla Springs feneke felé hajtva magát, ahol a következő levegővételi lehetőség várt rá, egy búvár által tartott palackból. Levi egészen addig nézte mindezt, amíg úgy nem érezte, hogy majd szétpukkan a tüdeje; ekkor a felszín felé lökte magát, azon csodálkozva, hogyan tudja bárki is ilyen elegánssá tenni a halált.

 

Amikor a sötétedés véget vetett a napi forgatásnak, Levi beszökkent az erdőbe, felvette a száraz ruháit, és hazagyalogolt a személyzeti szállásoknál lévő háromszobás apartmanhoz, ahol az anyjával laktak. Nem lepődött meg, amikor Jimmy Lee-t is ott találta. Az utóbbi pár hétben a veterán katona hivatalosan a második szinten húzta meg magát két hajóssal, de valójában csak akkor vonult oda vissza, amikor Levi mamájával pár naponta hajba kaptak. Jelenleg nyugodt volt a légkör. Az asszony a kanapén elterpeszkedve limonádét szürcsölt, és A sáska napja című könyvet olvasta, miközben az asztali ventilátor vadul fújta rá a hűvös levegőt. A vendégek sokszor a szállóban felejtették a magukkal hozott könyveiket, ezért mindig volt mit olvasnia a szabadnapjain.

– És meg is jött – mormogta Jimmy Lee, aki egy karosszékben ült, és egy halom, szokás szerint politikai tartalmú levelet nézegetett. Jimmy Lee Demps több postai küldeményt kapott egy nap, mint az egész Lodge.

– Szia, szívem! – köszöntötte Levit a mamája.

– Szia! – válaszolta a fiú, a mamájához bújva a kötelező ölelésre. Az asszony a megszokottnál erősebben szorította magához, aztán kartávolságra eltolta, hogy végigmérhesse.

– Már megint a filmeseket zargattad? – kérdezte.

– Ricou megtanít búvárpipával lélegezni a víz alatt – válaszolta Levi. – Így csinálják az úszók a Weeki Wachee-ben is.

– Szívem – csóválta meg a fejét az asszony –, nincs szükség színes bőrű sellőkre a Weeki Wachee-ben. Jobb lenne, ha inkább az iskolára koncentrálnál. Nem így van, Jimmy Lee?

– Ühümm – válaszolta a férfi, kinyitva egy borítékot, amelyből egy „Ne tankolj ott, ahol nem használhatod az illemhelyei!’’ feliratú lökhárító-matrica bukkant elő.

Mégis mi lehet a jó egy ilyen matricában, ha lökhárítód sincs, nemhogy autód, amire felragaszthatnád?, tanakodott Levi magában.

Jimmy Lee a fiúra kacsintott, és oldalba bökte Mayolát, hogy megmutassa neki a matricát.

– Egyik évben tényleg el kellene mennünk a Néger vezetők nagygyűlésére, bébi. Ez már tényleg nem semmi.

– Egy újabb figyelmeztetést kaptam a tanárodtól – mondta Levinak a mamája, és letette a könyvet, hogy a teljes figyelmét a fiúnak szentelhesse.

Levi nyelt egyet. A mamája állandóan az iskolába járást sulykolta, mintha az olyan szent hely lenne, mint egy templom, de most ijesztően komolynak tűnt.

– Ábrándozol – mondta az asszony, erősen megnyomva a szót. – Elalszol az órán. Tudom, Levi, milyen izgalmas, hogy a saját rémfilmedet forgatják itt a forrásnál, és próbálok türelmesnek lenni. Tisztában vagyok vele, hogy nem sok szórakozása van egy korodbeli fiúnak a környékünkön, de ha egy napon tényleg el akarsz kerülni innét, akkor komolyan kell venned a tanulást!

Levi bólintott, de nem szólt egy szót sem.

A mamája hosszan kortyolt egyet a limonádéjából anélkül, hogy egy pillanatra is levette volna a szemét a fiúról.

– Tehát, elmondom, hogyan lesz. Ha még egyszer kapok egy figyelmeztetést, hogy nemtörődöm módon állsz a tanulmányaidhoz, kisfiam, akkor teszek róla, hogy egészen addig a lábad ujját se tudd vízbe dugni, amíg görnyedt hátú, ősz hajú vénember nem leszel; kivéve, ha fürdesz. Értjük egymást?

– De anyu! – vitázott Levi. – Folytatnom kell az úszást. Ricou szerint jól meg lehet élni belőle. A kamerák egyre kisebbek lesznek, ezért egyre több filmes fog Floridában forgatni, és majd a helyieket fogják munkára. Ő maga is azon gondolkodik, hogy saját vállalkozásba kezd.

Az asszony letette a könyvet a heverőre, és megdörzsölte a halántékát.

– Most figyelj rám, mégpedig nagyon jól, fiam! Hányszor kell elmondanom, hogy semmiképpen se bízz a filmesekben? – kérdezte, és megrándult az arca, miközben szorosan behunyta a szemét. – Elvarázsolnak – motyogta –, és azt mondják neked, hogy milyen csodás vagy; elérik, hogy tényleg különlegesnek érezd magad. Aztán fogják magukat, összecsomagolnak és lelépnek – dörzsölte meg újból az arcát. – Ez csak szerepjátszás, Levi. Semmit sem jelentünk számukra. – Ó, egek! – nyögött fel. – Azt hiszem, mindjárt megfájdul a fejem. Kérlek, oltsd le a lámpát, Jimmy Lee!

– Hozok egy kis krumplit – ajánlkozott Levi. – Ahogyan kiszaladt a konyhába, megkönnyebbülést érzett, hogy elmenekülhetett az iskola témája elől, ugyanakkor szégyellte is magát, hogy örül ennek. Felkapott egy nagy krumplit, hogy felszeletelje; közben azon töprengett, miért érez mostanában bűntudatot minden beszélgetés után, amit a mamájával folytat. Ezt jelentené a felnőtté válás?

– Krumplit – hallotta, ahogy Jimmy Lee megismétli.

– Amit rátehetnék a homlokomra – fűzte hozzá lágyan Levi mamája.

Jimmy Lee felnevetett, de gyorsan abba is hagyta; valószínűleg szúrósan nézhetett rá az asszony.

– Mindig segít! – közölte Levi, visszatérve egy tálkányi krumpliszelettel, amit letett az anyja könyöke mellé.

– Hozz a mamának egy zsebkendőt is, szívem! – takarta el kezével a szemét a nő.

– Igen, anyu! – válaszolta a fiú.

– Hagyd csak, majd én – mosolyodott el Jimmy Lee; előrántott egy vörös zsebkendőt a nadrágzsebéből, és teátrálisan az asszony felé nyújtotta, mintha egy csokor virág lett volna.

Levi mamája csak annyira emelte meg a kezét, hogy félig nyitott szemmel rápillanthasson a zsebkendőre.

– Ez nem lesz jó – mondta erőtlenül és monotonon. – Levi, szívem, hozz egyet a komódból, kérlek!

– Ezzel mi a gond? – kérdezte a férfi, továbbra is feltartva a zsebkendőt.

– Fehérnek kell lennie – közölte Levi, de rögtön meg is bánta a szavait. A fiú állva, a mamája és Jimmy Lee ülve dermedt le egy pillanatra.

– Fehér – ismételte Jimmy Lee. A hangja csendesen szólt, de kidudorodott egy ér a homlokán, Levi pedig gondolkodás nélkül hátralépett, nekiütődve a mosdóállványnak, mely csörömpölve megbillent, de a helyén maradt.

– Ha nem fehér a kendő – motyogta Levi mamája –, akkor nincs gyógyereje. Ezt mondta a javasasszony.

– Igen? – kérdezte a férfi még halkabban, mire Levi mamája kinyitotta a szemét, összeráncolta a homlokát, és lassan felemelte a fejét, hogy jobban láthassa.

– Jimmy Lee?

A férfi már az ajtónál állt, visszautasított zsebkendője a földön hevert egy csomóban.

– Jimmy Lee, az ég szerelmére!

Az ajtó becsapódott, és a Levi nagyapját az Amerikai Expedíciós Erők egyenruhájában ábrázoló keretes kámea vad táncba kezdett a gipszkarton falon.

Levi mamája könnyekben tört ki.

– Ne sírj, anyu, kérlek! – mondta Levi. – Itt van a krumpli, látod? Nem érzed magad jobban? Hadd adjam oda a zsebkendőt, várj egy kicsit, csak kérlek, ne sírj! Kérlek, anyu! Levi itt van veled. Csak te meg én, ahogy mindig is volt. Ne sírj!

Amikor a mamája végre álomba szenderült, Levi bóklászni indult az erdőbe.

Lement a folyópartra, és néhány száz yardnyira elgyalogolt a Wakulla déli partján. Megállt, hogy meghallgassa a fáról az erdő talajára lepottyanó dolgok minden egyes suhogását, roppanását, csusszanását, puffanását; a vízbe belesikló hosszú és nehéz valamik minden csobbanását, és főképpen az óriásguvat minden egyes dermesztőén jajveszékelő rikoltását: Ku-E-E-E-E-E-E-ááá!

Bármennyire ismerős volt számára az óriásguvat éjjeli kiáltozása, mindig hátborzongatónak, egyben idegennek is találta. Levi karja libabőrös lett tőle. Bár ha elfordította a fejét, jól láthatta a csónakházat, a fürdőházat és a szökőkutakat alig ötpercnyi sétára a folyóparton felfelé, azonban a koromfekete bozótosban állva és azt figyelve, ahogyan az aligátorok sötét alakja megtöri a holdfényben úszó vízfelszínt, könnyen el tudta képzelni, hogy valami távoli dzsungelbe került. Teljesen magára hagyatva minden éjjel a rengetegben settenkedne, és hallgatná a szörnyek csapta zajokat.

Az öregek szerint Florida tömve volt velük. A Wakulla Springs személyzete az állam legkülönfélébb pontjairól érkezett, és hozta magával a legendáit is. A férfiak, akik a St. Marks horgásztanyánál pecáztak, Öreg Hitlerről, az ezer fontot nyomó pörölycápáról meséltek, ami Tampa Baytől északra szeli a habokat, és keseríti meg a helyi halászok életét a hálók széttépésével, a napi halfogás felfalásával és a csónakaljak kidöfésével. Azt tartják, hogy a cápa több mint százéves – hogyan másképp nőhetett volna ilyen nagyra, és lehet olyan okos, mint egy ember. Levi elhitt minden egyes szót a cápáról, bár ötlete nem volt, minek hívhatták a nácik előtt.

Azok, akik az Apalachicola torkolatától jöttek, azt állították, hogy egy kígyószerű lény él a folyóban. A ciprusfa törzsénél is nagyobb, hernyó formájú szörnyeteg a folyó sodrásával szemben is könnyedén úszik, olyan magasra emelve a vízfelszín fölé testének büdös moszattal ellepett púpjait, hogy egyszer még a John Gorrie híc gerendáit is darabokra törte.

Howard, a hidegkonyhai szakács régebben mosómedvékre vadászott Tate’s Hell mocsaraiban. Néhány barátja tántorogva került egyszer elő, megesküdve mindenre, ami szent, hogy a kutyáikat elragadta egy fekete párduc, ami egészen addig mozdulatlanul, álmosan pihent egy tölgyfa ágán, míg meg nem érezte az emberek és a kopók szagát, amiknek az ízére a Polgárháború alatt kapott rá.

Természetesen Floridában mindenki a vadon élő Skunk Ape[8]-ről beszélt, amely magasabb, mint egy ember, négykézláb cammog, savanyúkáposzta-szagot áraszt, és mély, hörgő hangot ad ki magából: „vúmp, vúmp”.

Levi minden egyes lényben kételkedés nélkül hitt, ugyanis felnőttek észlelték és igazolták a létezésüket több száz alkalommal, és ő maga is félig-meddig meg volt győződve arról, hogy hallotta a hangjukat, és látta őket az éjjeli sétáin. Úgy tűnt, hogy minden este egyre furább és szörnyűbb – és ezért jobb – dolgokat látott és hallott a Wakulla folyó búgó-ciripelő-röfögő-loccsanó partján, amit legalább olyan jól ismert, mint bármelyik aligátor.

Amúgy meg, ki akarna felnőni egy olyan világban, ahol minden élő teremtmény katalogizálva lenne, vagy az állatkert és az arborétum foglya? Levi még a clearwater-i Szörnyben is hajlandó volt hinni, ami pár évvel ezelőtt vált ismertté, amikor felkavarta a homokot, és melyről a tudósok megállapították, hogy valami óriáspingvinről lehet szó, ámbár egy ilyen állat gondolata Floridában még annál is valószínűtlenebbnek tűnt, mint a Skunk Ape létezése. Levi anyja szerint bárki, aki hisz abban, hogy egy óriáspingvin totyog Clearwater strandján, az sötét, mint az éjszaka, és valószínűleg még merev részeg is. Ellenben a fiú továbbra is hitt benne.

Ezen az éjjelen Levi a szokottnál is figyelmesebben fürkészte a holdsütötte folyót, szinte elkeseredetten kívánva, hogy történjen valami szokatlan. Erőfeszítése el is nyerte jutalmát, amikor egy sötét, magát úszóhártyás lábakkal hajtó nagydarab test siklott el előtte, folyamatos loccsanó hangok kíséretében. Egy pillanatra Levi biztos volt benne, hogy azt a bátor indián harcos fantomot látja, aki a szeminólok hite szerint a folyón járőrözik a kőkenujában éjjelente, megtisztítva a vizet és a levegőt az ártó szellemektől. Aztán rájött, hogy Öreg Joe az. A Springs leghíresebb, tizenegy láb hosszú aligátora csak másodhegedűs lehet egy indián szellemhez képest. A loccsanó hangot Öreg Joe hatalmas farka adta ki, amint a vizet csapkodta vele úszás közben. A fiú úgy képzelte, hogy a vén aligátor visszatekint rá, ahogyan elhalad mellette; mint amikor az egyik folyami teremtmény tanulmányozza a másikat. De ki tudja? Egy dolog volt csak biztos ezen a késő éjszakán a titokzatos Wakulla mentén: a koros hüllő ott úszott kelet felé az áramlattal, miközben a csörgőkígyószerű mozgása által keltett apró hullámok Levi lábfejét nyaldosták.

Több mint egy órába telt, míg visszaért a szállásokhoz, jóval lefekvési idő után. A lakásukban sötét volt; a cipőjét kézbe véve átmászott a kerítésen, és lábujjhegyen végigment a verandán, remélve, hogy be tud surranni az ajtón úgy, hogy nem veri fel a mamáját. Valami halk hangot hallott azonban, ezért ösztönösen megállt hallgatózni. A mamája és Jimmy Lee a sötétben beszélgettek. Levi egészen addig nem tudta pontosan kivenni a szavaikat, amíg végig nem settenkedett a stukkózott fal mellett az anyja hálószobája ablakánál lévő cserepes azáleáig. Cigarettafüstöt érzett, és hallotta, amint egy pohár koccan egy üveghez.

– Ennyi elég – hallotta a mamáját. – Eleget ittam már.

– Én majd eldöntőm azt! – válaszolta Jimmy Lee nevetve.

Egy darabig senki sem szólalt meg, bár Levi hallott valami susogást, amit a mamája kacagása követett.

Hogyan lehetséges, hogy a felnőttek az egyik percben még ölre menően vitatkoznak, a következőben pedig ölelkeznek és csókolóznak? Levi néha úgy gondolta, hogy úgy cserélgetik a hangulataikat, mint más a zokniját.

– Várj, Jimmy Lee! Mondom, hogy várj! Ne most!

– Miért ne?

– Mert el kell mondanom valamit, amit évekkel ezelőtt tettem. Két dolgot is.

– Semmit sem kell elmondanod.

– De kell!

– Nem, bébi. Tudok arról a fehér férfiról.

Levi visszatartotta a lélegzetét.

Az asszony olyan furán nevetett fel, mintha ez egyszerre lenne vicces és szomorú.

– Ő mindig csak a „fehér férfi” számodra. Egy férfi volt csupán. Ez nem elég neked?

– Igazad van – szólalt meg egy pillanatnyi hallgatás után Jimmy Lee –, ennyi elég. Tudok róla, de ma már nem jelent semmit sem számomra.

– Ennek örülök. De nem ez az, amit el akarok mondani neked. Arról szeretnék mesélni, ami azután történt, hogy megtudtam, terhes vagyok.

– Mármint Levi-val.

– Igen, vele. Mégis ki mással lettem volna?

– Bocsi! Csak nem tudtam magamban tartani. Meg sem mukkanok!

– Akkor tényleg maradj csendben! Hadd mondjam már el, így megtudod, hogy miért is kell erről beszélnem.

– Igenis, hölgyem!

– Én és az anyám tudtunk csak róla, más senki. Még korai volt. Mármint, még nem is látszódott. Ellenben minden reggel rosszul voltam. Istenem, de még mennyire! Azóta sem ettem okrát. Én magam is csak alig nőttem ki a gyerekkorból, és teljesen halálra voltam rémülve.

– Tehát az apa sem tudta?

– Soha nem tudta meg, ahogyan mondtam már. Hidd el, lehetetlen volt, hogy megtudja – susogás hallatszódott. – Amúgy meg nem arról volt szó, hogy csendben maradsz?

– Oké, befogom. Tehát meg voltál ijedve.

– Meg voltam, és kiutat kerestem. Azt akartam, hogy a fiam eltűnjön, és hagyjon békén. Szülessen valahová máshova; hadd kapjam vissza a régi életemet.

– A fiad?

– Tessék?

– Azt mondtad, hogy a fiad.

– Igen. Valahogy már akkor éreztem, hogy fiú lesz. Szerencsésen ráhibáztam – köszörülte meg a torkát az asszony, és Levi jég csörömpölését hallotta a pohárban. – Szerencsésen? Hát… Mindegy is, megkérdeztem az anyámat, hogy mennek ezek a dolgok, hogyan vethetnék véget ennek. Erre teljesen elöntötte a méreg: „Gyermekem, ez gyilkosság!”, mondta. „Főbenjáró bűn megölni a saját véred. Azonnal térdepelj le velem!” A következő fél órát a konyhapadlóra borulva töltöttük imádkozva. Jobban mondva, ő imádkozott, arra kérve az Urat, hogy bocsássa meg nekem ezeket a gyerekes gondolatokat. Én az oldalamon feküdtem, átölelve anyám lábát, és bőgtem. Beleállt ugyanis egy szálka az arcomba. Szóval, amikor anyám kiimádkozta magát, én meg kisírtam magam, felsegített, megölelt, aztán fogott egy csipeszt, hogy megpróbálja kipiszkálni a szálkát, ami nem ment valami fényesen, ugyanis megint zokogni és remegni kezdtem. Végül letette a csipeszt, és két körme közé csípve könnyedén kirántotta a szálkát. Nem éreztem semmit. Ez volt az utolsó, hogy el akartam dobni a babát magamtól. Kivéve még egy alkalmat.

A jég újból nekiütődött a pohár falának aztán Levi hallotta, ahogyan a mamája ki fújja a levegőt, és tudta, hogy éppen végigsimít a nedves, hűvös üveggel a homlokán amit mindig tett, amikor meleg volt, és húzni akarta az időt. Jimmy Lee meg sem mukkant; az asszony végül folytatta a történetét:

– Tudod, az öreg Mr. Gavin váratlanul meghalt, ami azért annyira nem olyan meglepő egy 91 éves embertől, és mi is elmentünk a ravatalához. Mr. Gavin rokonságban állt minden színes bőrűvel, aki Mobile és Tampa között él, így nekem és a mamámnak sorba kellett állnunk, hogy kifejezzük részvétünket. Ott álltam zokogva – akkoriban a legapróbb dolog miatt is sírva fakadtam –, nem Mr. Gavint sajnálva, hanem magamat, amikor eszembe jutott egy furcsa régi történet, amit az öreg mesélt egyszer, amikor bárányhimlős voltam. Azt mondta, hogy ha egy halott ember fülébe suttogsz, az gyógyír lehet bármilyen betegségre.

– Hogy micsoda? – emelte fel a hangját Jimmy Lee.

– Gondoltam, hogy erre felkapod a fejed.

– Erről még sosem hallottam. Mégis, mit kell suttogni?

– Elrebeged a halott nevét, aztán tisztelettudóan megkéred, hogy legyen szíves, vigye magával a betegséged. Neki úgysem árt, végül úgyis halott már.

– Szent egek!

– Szóval, amikor az asszony, aki hosszan zokogott a koporsónál, végre arrébb ment, Mama és én odaálltunk. A mamám lehajolt, hogy végigsimítson Mr. Gavin ráncos, kopasz fején, és megcsókolja az arcát. Ezután odament pár pensacolai ismerősünkhöz, hogy köszöntse őket. Bár tudtam, hogy ez csak egy régi tündérmese, mielőtt még meggondolhattam volna magam, gyorsan lehajoltam Mr. Gavin füléhez. Úgy tartják, hogy a fülünk egész életünk során növekszik, és ez igaz is lehet, ugyanis az övé akkora volt, mint egy káposztalevél, és a fél fejét eltakarta, és ami még furcsább, egyáltalán nem volt meleg, nem olyan érzés volt, mint amikor egy élő személyhez kerül ilyen közel az ember. Elkezdtem suttogni: „Mr. Lonzo Gavin, Mayola Williams vagyok, és arra szeretném kérni, hogy nem fontolná-e meg, hogy magával vigye a babámat, amikor távozik, igazán nagyon köszönöm.” Aztán felálltam, és valaki megkért, hogy vigyek ki egy tálnyi sült csirkét a verandára, és ezzel vége is volt.

– Senki sem hallott meg?

– Mr. Gavin nem hallhatott, mert már úgyis halott volt, én meg gyorsan és csendben suttogtam. Nem is volt valódi suttogás, inkább csak egy belső óhaj, némi sóhajjal. De a lényeg benne volt. És miközben végigmentem a házban a tállal – bár igen tekintélyes mennyiségű csirkehúst vittem –, könnyedebbnek éreztem magam, mint hetek óta bármikor: majdnem szökdécselni kezdtem járás közben, és tudtam – úgy értem, hogy csak úgy tudtam –, hogy Mr. Gavin magával vitte a gyermekemet. De nem tette. Hat hónappal később Levi megszületett, és attól a naptól kezdve minden éjjel, amikor a szobája ajtajában álltam, és figyeltem, ahogy alszik, megköszöntem Istennek és Mr. Gavinnek, hogy egyikük sem hallotta meg, amit kértem – sőt a mamám sem.

– Miért meséled most ezt el nekem?

– Mert szeretném, ha nem vetnéd meg a babonákat. Ha azt mondom neked, amikor majd elveszem a krumpliszeleteket a homlokomról, hogy már nem fáj a fejem, azt szeretném, hogy örülj. Ha valamit megörökölsz, mert generációkon keresztül mesélték egymásnak az emberek, mielőtt még te egyáltalán felbukkantál volna, az megérdemli, hogy tiszteletben tartsd, akár hiszel benne, akár nem. Talán a felét sem hittem el annak, amit Mr. Gavin állított, és most sem teszem, de tudom, hogy azt akartam, hogy igaz legyen, és tudom, hogy emiatt éreztem magam megkönnyebbülve.

– De Mayola…

– Hallgass! Azt is tudom, hogy marha nagy szerencsém volt, hogy nem működött a dolog, mert a szerencsének megvan a maga módja, hogy mikor jön – és mikor nem –, ez meghaladja a tudásunkat vagy erőnket, és nem tudsz meggyőzni az ellenkezőjéről!

– Rendben – válaszolta Jimmy Lee, és elhallgatott egy percre, mielőtt folytatta volna. – Nem azt mondtad, hogy két dologról akarsz beszélni?

– De. Van itt még valami… – Levi hallotta, ahogyan a jég csilingel egyet, és valami nedvesen loccsan, aztán hosszabb szünet következett, mielőtt a mamája újból megszólalt volna. – Ezt még soha senkinek nem mondtam el. Sem a mamámnak, sem Vergie-nek.

– Csupa fül vagyok.

– Pénzt adott nekem – hallatszódott egy kis csend után.

– Kicsoda?

– A férfi.

– Mintha azt mondtad volna, hogy nem tudott róla.

– Nem is tudott – fújta ki a levegőt az asszony: újabb halogatás. – Előtte… adta nekem.

– Hogy micsoda? – hördült fel Jimmy Lee erős éllel a hangjában.

– Száz dollárt kaptam tőle. Gazdag volt, és számára ez csak egy kis zsebpénzt jelentett. Az összeget mind odaadtam az orvosnak Levi születésekor. – A fiú ezt hallva úgy érezte, felfordul a gyomra, mintha túl sok keksszel tömte volna meg. – Tessék, Jimmy Lee. Elmondtam. – Hallotta az ágyrugók nyikorgását.

– Igen, de miért? Miért most?

– Mert ha te és én közös életet tervezünk, és talán saját gyerekünk is lesz, nem akarom, hogy titkok legyenek közöttünk. Azt szerettem volna, hogy mindenről tudj, és most már így is van.

Ha mondott is a férfi valamit válaszképpen, Levi azt már nem hallotta. Ugyanis már a harmattól nedves füvön rohant az erdő felé, ahol még a lila akácfák is tudták, hogy ne álljanak most az útjába.

Amikor régebben így futott, általában azt szokta képzelni, hogy egy televíziós narrátor kommentálja az eseményeket a fejében; Ez a fantasztikus, igaz története Herbert A. Philbricknek, aki kilenc rémisztő éven keresztül három különböző életet élt egyszerre – az átlag állampolgárét, a Kommunista Párt tagjáét és az FBI ügynökéét… De ez most gyerekesnek tűnt számára.

Teljes erőbedobással rohant, amíg el nem ért a Lodge mögött megbúvó kis víznyelőig. Nem törődve a brekegő békával – amit bármelyik más éjszaka becserkészett volna, hogy megfigyelje leült a partra, hogy megrágja a hallottakat, bár nagy részüket nehéz volt végiggondolnia, képtelen volt ugyanis koncentrálni.

Az egyetlen gondolat, amit az egészből fel tudott fogni, olyan ritmusban lüktetett a fejében, ahogyan a kecskebéka hívja a párját:

Az ajtóban.

Ott állt az ajtóban, és nézte, ahogyan alszom.

Miért nem mondta el ezt sohasem? Miért nem tudtam erről?

Levi sokáig ott üldögélt gondolataiba merülve; nem nagyon figyelt a béka és a többi éjjeli teremtmény zajongására egészen addig, míg a Lodge-ba vezető felhajtón fel nem bukkant egy alak, akinek ziháló hangon előadott kántálása azért eljutott a füléig:

 

Számok, számok, majd megőrjítetek,

Számok, számok, majd megőrjítetek,

Ha a pénzre gondolok, amit nem nyertem veletek.

 

A hang az épület felől távolodott az út irányába, amikor Levi hirtelen megmozdult, öklével letörölte a könnyeit – pedig nem is emlékezett, hogy sírt volna –, és a fák közül kilépve Lottós Sam előtt állt meg, aki ijedtében ugrott egy nagyot.

– Helló, Sam!

– A fenébe is, Levi! Már azt hittem, hogy a Skunk Ape kapott el. Ha elejtettem volna a szelvényeket, reggelig szedegethettem volna össze őket.

– A Copper’s-be mész? – tudakolta Levi.

– Ja, a Nagy házhoz igyekszem. Lesz még ma egy késő éjjeli húzás.

– Veled tarthatok?

Ha Sam megkérdezte volna, hogy „Miért is?”, akkor Levi gondban lett volna a válaszadással. Csak azt tudta, hogy nagy hirtelen nem akar egyedül maradni, és nem akar hazamenni sem; ha szembetalálkozna a mamájával, akkor biztos elbőgné magát, akár egy csecsemő – egy nem kívánt csecsemő; erre jobb, ha nem is gondol, ahogyan az új babára sem, amit a mamája akar. A kihallgatott beszélgetés miatt olyan sok felnőtt gondolat kezdett kavarogni a fejében, hogy tennie kellett valami felnőtteset most rögtön ezen az éjjelen.

Sam azonban nem szólt egy szót sem.

– Nézd, csak látni szeretném, milyen is. Már régóta kéred, hogy elmenjek veled, nem?

– Persze! – vágta rá fiú, bár nem tűnt valami határozottnak.

– Oké, akkor menjünk! Akár megjátszom egy számot is, ha akarod – jelentette ki Levi. – Mit szólsz a 91-hez? – Ez volt az első, ami eszébe jutott: ennyi idős volt Mr. Gavin, amikor elhunyt. Ezelőtt még sosem hallott a férfiról…

– 91? Csak 78-ig vannak a számok.

– Jó, akkor legyen 78 – vett elő Levi pár érmét a zsebéből.

Sam habozni látszott egy pillanatra, de végül odaadott egy papírfecnit Levinak.

– Oké, menjünk! De jobb lesz, ha fogod és elteszed, mert gyorsan ki kell érnünk az útra, és már késésben vagyok. A mólónál iszogató csónakosok megpróbálták megszámolni a szentjánosbogarakat, ami nem a leggyorsabb módja a számok megtételének – rázta meg a fejét. – Levi Williams számokat tesz meg. Sosem hittem volna, hogy ezt megérem. Már nem félsz a mamádtól?

– Nem érdekel, hogy mit gondol – válaszolta Levi; aztán egy darabig csöndben gyalogoltak, mert valójában csak az érdekelte, hogy mit gondol a mamája; ezen töprengett végig a hosszú kocsifelhajtón, egészen míg ki nem értek a burkolt útra. Az út közepére felfestett, töredezett fehér csík a sötétségbe vezető kísérteties ösvényként ragyogott.

Lottós Sam megállt a délre vezető út szélén.

– Mégis mire várunk? – kérdezte Levi.

– Henryre. Az éjjeli húzásoknál mindig találkám van vele.

Levi éppen meg akarta kérdezni, ki is az a Henry, amikor egy ütött-kopott taxi farolt le mellettük, és járó motorral dudált egyet.

– Gyerünk! – mondta Sam, maga után húzva Levit.

– Helló, Henry! – nyitotta ki az egyik hátsó ajtót, és csusszant be az ülésre. Levi követte.

– Nocsak, nocsak! Megeszem a kalapomat, ha nem az úszóbajnokhoz van szerencsém!

Levi meghökkent, de aztán észrevette, hogy a fehér kefehajú, Léna Horne-képeket gyűjtő sofőr az.

– A katona a világmegváltó ötleteivel még mindig a mamádat boldogítja?

– Igenuram – válaszolta Levi udvariasan, aztán lejjebb csúszott a repedezett bőrülésen, hogy megelőzze a további beszélgetést.

– 39 és 42 – közölte Sam, kihámozva két fecnit a markában lévő papírkötegből. – Itt is van – nyújtotta át az ülés fölött. Henry horkantva elrakta a szelvényeket, és sebességbe tette a járművet.

A megyeközpont, Crawfordville 8 mérföldnyire volt tőlük. Ez több mint kétórányi gyaloglást jelent – és ahhoz nagyon gyorsan kell menni –, de Henry alig 20 perc elteltével már le is parkolta taxiját a Coopers előtt.

Mióta az eszét tudta, hallott pletykákat a Cooperéről; olyan információmorzsákat kapott el, amiket nem neki szántak: Vergie néni és a személyzet többi tagja sokszor beszélt róla, főleg hétvégék után, amikor megfájdult a fejük, és harapósabb hangulatban voltak, mint máskor. Mindig is egy hatalmas palotának képzelte el, ahol véget nem érő partikat tartottak; mindez a ragyogás és muzsika jelentette a felnőttek szórakozását.

Amikor azonban kiszállt Henry kocsijából, az első gondolata az volt, hogy Nagy Ház helyett inkább Csirkeólnak kellene nevezni az épületet. Egy hosszúkás, alacsony, betonelemekből álló, csálé épület volt duplaszárnyú ajtókkal mindkét végén; néhány lábanként elhelyezett, dróthálóval takart ablakaiból gyenge fény szűrődött ki. Sam és Levi hozzácsapódott a déli ajtó felé tülekedő tömeghez. Minden irányból érkeztek az emberek, egyedül vagy kettesével, hármasával; férfiak és nők vegyesen. A legtöbbjük színes bőrű volt, de akadt közöttük néhány fehér és kubai is, és persze tömérdek, az utolsó percekben is szelvényeket áruló fiú.

Levi egy fejjel alacsonyabb volt a tömeg nagy részénél. Alig egy perc elteltével semmi mást nem látott, csak Sam hátát; szorosan belekapaszkodott a fiú ingének hátuljába. Már majd megfulladt, és félig összenyomták, mire végül sikerült kikeveredniük a tumultusból. Még hogy palota! Egy kopottas bádog bárpult húzódott a keleti fal hosszában. A gyéren elszórt bútordarabok erősen elütöttek egymástól: narancsosládák, kártyaasztalok, felfordított vödrök és hordók, párnázott székek és sok más olyan dolog volt a helyiségben, amire le lehetett ülni vagy el lehetett helyezni rajta egy sört. A sarokban egy karcos fonográfról Nat King Cole szólt; egy halom ember ténfergett, beszélgetett, nevetett és köhécselt a teremben.

Lottóárusok sorakoztak az egyik sarokban lévő asztalnál, ahol egy hájas, színes bőrű férfi szivarvéget rágcsálva gyűjtötte össze az érmehalmokat és bankjegykötegeket. Vékony, színes bőrű nő állt mögötte ceruzával és vastag jegyzettömbbel a kezében. Olyan hangosan, hogy jól lehessen hallani a zsibongásban, Sam közölte, hogy a nő a nap során eladott számokat jegyzi fel: hányat adtak el, és ki vette meg azokat. A fiú az egyik csendesebb zugra mutatott a nyugati falnál, és utasította a barátját, hogy táborozzon le oda, amíg ő végez az üzlettel.

Levi zsebre vágott kézzel várakozott, félve bárki másra tekinteni, mint Samre, ahogy átküzdi magát a lottóárusok során. Időnként a testes férfi és a vékony nő felnéztek a számolásból és jegyzetelésből, hogy sustorogjanak egymással, egyszer pedig a fiú riadtan látta, hogy megcsókolják egymást.

Amikor a lottóárusok elhagyták az asztalt, egyszerűen a földre dobták az eladatlan szelvényeiket. Az elhajított papírfecnik bokáig érő halmokat képeztek a falak mentén a Nagy Ház padlóján. Itt végigmenni annyit jelentett, mint átgázolni a számokon.

Levi körül az emberek mindenre fogadásokat kötöttek: mennyi ital lesz Mae tálcáján, amikor elindul a bárpulttól, hány szelvényárus fog megjelenni az ajtóban az utolsó percben, vagy hogy kinek van a legnagyobb kése a zsebében.

Levit kevésbé kötötte le az üvegekkel megpakolt tálca, mint Mae szoknyájának rövidsége. Igen jól megfigyelhette ez utóbbit, ugyanis a közelébe érve a nő lelassított, és jobban hozzásimult a fiúhoz, mint amennyire szükség lett volna rá.

– Mennyi idős vagy, szívem? – kérdezte tőle a pincérnő. Egy hatalmas anyajegy terpeszkedett jobboldalt az arcán, és akkora rés árválkodott az elülső fogai között, hogy még egy kajmánhal is elfért volna benne. Levi egy szót nem tudott kibökni válaszul.

– Idősebb, mint amikor megérkezett – nevetett fel egy nagydarab férfi.

– Pontosan – fűzte hozzá egy másik. – És ha továbbra is így dörzsölődsz hozzá, akkor még nagyobb lesz.

– Csesszétek meg! – mondta Mae, és a férfiak olyan hangos röhögésben törtek ki, mintha ez lett volna a legviccesebb dolog, amit valaha hallottak.

Amikor Sam végre eljutott az asztalig, a testes férfi és a vékony nő megcsinálta vele az üzletet, őrá sem fordítva több figyelmet, mint a többi árusra. De a fiú annyira ragyogva, zsebében az aprókat csörgetve tért vissza, mintha az övé lenne az egész kóceráj.

– Jó kis buli, mi? – kérdezte, aztán vállvetve nekidőltek a falnak, figyelve a tolongást. – Az összeírásnak hamarosan vége. Kábé 20 perc múlva lesz a sorsolás.

– Ezeket kidobják majd? – kérdezte Levi, belerúgva a padlót borító papírtömegbe.

– Francokat! – nevetett fel Sam. – Nem tudtad, hogy nem lesz szerencséd, ha kidobod a lottószelvényt? Vagy ha elégeted, vagy széttéped? Ilyenkor a szám mindenkire balszerencsét hoz. El kell temetned a számokat, ha azt szeretnéd, hogy jó szerencséd legyen.

Levi majdnem közölte, hogy milyen falusi babona ez már, amikor eszébe jutott, mit mondott a mamája Jimmy Lee-nek mások hitének a tiszteletben tartásáról; ezért befogta a száját, és sokkal gyakorlatiasabb témát hozott föl.

– Nézd csak, itt van az orrom előtt a földön egy 5-ös; mintha csak kacérkodna velem. Én ugye egy 78-ast játszottam meg, nem az 5-öst. Ha ezt húznák ki, mi gátolna meg benne, hogy eldobjam a szelvényem, lehajoljak a másikért, és felkiáltsak, hogy „Nyertem, nálam van az ötös!”?

– Talán az égvilágon semmi – válaszolta Sam, olyan mosollyal a szája szélén, amitől borsózni kezdett a fiú háta. – Vedd fel, és meglátjuk!

Levi habozott egy pillanatra, mert nem tetszett neki, ahogyan a barátja ránézett, végül aztán lehajolt, és megfogta az 5-ös szelvényt, de kiegyenesedni már nem tudott. Egy vasmarok ragadta meg a csuklóját, egy másik pedig hátulról a nyakára fonódott. Attól tartott, mindjárt érezni fogja, ahogyan megroppannak a csontjai.

– Dobod el! – hallotta egy férfi hangját. – Különben eltöröm a karodat.

– Már el is dobtam! – kiáltotta Levi, és így is tett.

Egy lakkbőrös cipő elrúgta a szelvényt, eltemetve a többi szám közé, és mindkét kéz elengedte Levit. A félelemtől remegve nekitámaszkodott a falnak, hogy kicsit megnyugodjon, majd körbenézett a támadóit keresve, de továbbra is csak a fogadást kötő emberek tolongását látta. Volt köztük pár keménykötésű férfi is, de most, hogy épp nem próbált számot lopni, senki sem szentelte neki a legkisebb figyelmet sem.

– Látod, hogy megy ez? – kérdezte Sam.

– Persze – válaszolta Levi a karját dörzsölve. – Bárki, aki mellettem áll, lehet, hogy a Háznak dolgozik. Spiclik vannak mindenhol.

– A Háznak nincsen szüksége spiclikre, te buta – nevetett fel a fiú. – Bárki, aki idejön játszani, szempillantás alatt kinyírná a csalókat. Jó lelkiismerettel hagyod el a házat, vagy sehogy. Nem kérsz egy Nehit[9]? – kérdezte, és elkezdte vizslatni a tömeget. – Hé, Jo!

– Helló, Sam! – siklott melléjük a tálcájával egy pincérnő, és lenézett a fiúkra.

– Van Blue Creamed?

– A Blue Cream elfogyott, bogaram – válaszolta a lány. A szoknyája még Maeénél is rövidebb volt. Jo nem tűnt sokkal idősebbnek a fiúknál, de jóval föléjük magasodott: a mellkasa Sam szemével volt egy szintben. Egy vékony horzsolás húzódott a jobb szeme alatt, mintha egy könnycsepp lett volna. – Narancsom, Barackom, Gyömbérem és egy kis Erdei gyümölcsöm van. Mindegyik langyos. Senki sem mert elmenni jégért, nehogy lemaradjon a húzásról.

– Én forrón szeretem a Nehiomat! – jelentette ki Sam kacsintva. – Narancsot csak az idióták isznak. Hozz nekem egy Erdei gyümölcsöt! – A lány unott tekintettel nyújtotta tenyerével felfelé a kezét, amibe a fiú beledobott pár érmét. – Egyet pedig a barátomnak. A visszajárót meg tartsd csak meg nyugodtan!

– Meg fogok gazdagodni! – válaszolta a pincérnő vontatottan, és Levi felé fordult, aki ekkor vette észre, hogy a lány magas sarkúban van. Nem csoda, hogy ilyen magas, gyakorlatilag lábujjhegyen közlekedik. – Te is ugyanezt kéred? – tudakolta.

– Nem, hölgyem, egy narancsot – szólalt meg Levi csikorgó hangon. – Hogy tud járni ezekben?

– Így! – mosolyodott el a lány, aztán megfordult, és elsasszézott, demonstrálva a dolgot.

Levi tátott szájjal bámult utána.

– Látod, mi mindenről maradtál le eddig? – bökte oldalba a barátja. Alig egy évvel volt idősebb nála, de Levi látta rajta, hogy otthon érzi itt magát a házban. – Ugye, milyen remek hely ez? – rikkantotta a srác.

A tömeg és a lárma akkorára duzzadt, hogy már szemtől szemben állva is kiabálniuk kellett egymással. A teremben mindenki dohányzott és erősen izzadt. Fejmagasságban átható szürke füst terjengett; Levi örült, hogy nem ér fel odáig.

Egy csoport férfi a közelükben harsányan felröhögött valamin; az egyikük nyomatékosításképpen hozzávágott egy üveget a falhoz.

– Ha ez szerintetek nem egy igazán jó buli, megeszem a kalapom! – hallatszott egy újabb kiáltás.

– Egy kilences lesz ma a nyerőszám – húzta oda Sam Levit az egyik ablakhoz.

– Honnan tudod?

– Egy vaddisznóról álmodtam múlt éjjel. A nagymamám házának hátsó szobájában visított, és senki rá sem hederített, mintha csak én lettem volna képes látni őt. Aztán rajtakapott, hogy nézem, és kikergetett a házból. Igazán őrült egy álom volt. Az Álmoskönyv szerint, ha vadállatról álmodsz, akkor az 5, a 7 vagy a 9-es számot kell megtenned; az ötöst és a hetest pedig kihúzták már a héten. Itt is vagy, szivi?

Tálcáján a megrendelt Nehiokkal, Jo vonaglott vissza hozzájuk. Valaki már korábban lepattintotta a kupakokat, így az italok nemcsak melegek voltak, hanem a szénsav is kiment belőlük, de Levi belekortyolva az övébe azt érezte, hogy az édes nedű úgy árad szét benne, ahogyan a lány mérte végig tetőtől talpig. Egy gondolat ötlött fel benne, egy olyan, amiért bármit megtett volna, csak hogy kiverje a fejéből: „A mamám is ilyen volt régebben, mint ezek a nők?”

Jo szóra nyitotta a száját, és mondott is valamit, de a szobát olyannyira betöltötte a kiabálás, hogy Levi egy szót sem hallott belőle. Mindenki éljenezni kezdett, amikor a szoba közepét szabaddá tették, hogy helyet csináljanak a kövér férfinak és a vékony nőnek. Az utóbbi egy számozott labdákkal teli tálcát, az előbbi pedig egy vászonzsákot hozott.

Levi felhúzott szemöldökkel nézett Jóra, és kezét a füléhez tartva jelezte, hogy nem hallja. A lány előrehajolt, és megint mondott valamit, amiből egy szót sem értett.

Jo ezután előrenyúlt a fiú mellkasához, és egy kacsintás kíséretében megcsavarta az ingén keresztül a bal mellbimbóját. Levi felkiáltott a fájdalomtól és a meglepődéstől.

A pincérlány ezután fogta magát, és befurakodva a tömegbe olyan könnyedén tűnt el a fiú szeme elől, mint a Lodge postaládájába bedobott borítékok. Levi Samhez fordult – segítségért vagy támaszért, vagy maga sem tudta, hogy miért –, de a barátját kizárólag a terem közepén lévő pár foglalkoztatta.

– Hölgyeim és uraim! – rikkantotta a kövérkés férfi. – Kérem, hogy fordítsák szíves figyelmüket bájos asszisztensemre, akinek tálcáján 1-től 78-ig számozott golyókat láthatnak! Megkérném a közelben állókat, hogy tanúim legyenek, minden szám rendben jelen van-e.

Egy tucatnyi férfi előrehajolt, aztán igenlően bólintott.

– És most, amint láthatják, a zsákom kong az ürességtől! – mutatta körbe teátrális mozdulatokkal, többször is ki-be fordítva, hogy mindenki jól szemügyre vehesse. Aztán odatartotta a vékony nőnek, aki megbillentette a tálcáját, és beleöntötte a zsákba a számozott golyókat. A kövér férfi fürgén egy csomót kötött a zsák nyakára, és pár lábnyit hátralépve odadobta a nőnek a tömött zsákot, aki rögtön vissza is hajította neki. Az ide-oda dobálózás tovább folytatódott, egyre nagyobb távolságból és ívben hajítva egymásnak a golyókkal teli zsákot. A tömeg közelebb hullámzott; mindenki torkaszakadtából kiabálta a kedvenc számait.

Levinak eddigre már elege lett a zajból, a hőségből, a füstből és a mohóságból. Eldobta az üres nehios üveget; úgy érezte, hogy felfordul a gyomra. A mellbimbója sajgott, és félig-meddig rettegett attól – bár egy új, eddig ismeretlen része inkább remélte –, hogy a sebhelyes arcú pincérnő bármelyik percben újra megjelenhet a nyakig érő lábain billegve.

– Hazamegyek – közölte Sammel, aki rá sem hederített.

A falhoz simulva Levi észrevétlenül a kijárat felé oldalazott, már amennyire a sokaság engedte. Kibotorkált az épületet körbeölelő hűvös éjszakai levegőre, a Crawfordville-től hetven mérföldön át háborítatlanul elterülő fenyőerdő tiszta frissességébe.

Az Apalachicola Nemzeti Erdő volt a legnagyobb Florida államban. Az egyik tanára szerint közel ezer négyzetmérföldnyi a területe; nagyrészt olyan felderítetlen mocsárból áll, ahonnan, ha valaki eltéved, soha többé nem kerül elő. Ez momentán nem lett volna a fiú ellenére.

Elindult az egyik úton, és addig ment, míg a Cooperéből áradó lárma halk zsongássá nem szelídült, és alig volt már hangosabb a tücsköknél és a békáknál; végül talált egy öreg tömjénfenyő-tönköt, amire letelepedhetett, hogy kifújja a bűzt a tüdejéből, és összeszedje a gondolatait.

De azok fáradhatatlanul Jo, Mae, a mamája, Jimmy Lee és a fehér férfi – aki bárki is, az apja – körül keringtek. Hirtelen összegörnyedt, és sugárban hányta ki a meleg, narancsos Nehit. Amikor végzett, a torkában fanyar, nyers ízt érzett; három mély lélegzetet vett, mintha épp most bukkant volna a felszínre egy hosszú, mély merülés után.

Beletörölte a száját az ingujjába, és éppen le akart újra ülni, amikor egy puffanást hallott valahonnan a sötétből a háta mögül, az tán még egyet maga mellett jobbra. Megint elhányta volna magát, de ez alkalommal csak egy kis epe jött föl.

Amikor az iskolában az Apalachicola erdőségről tanultak, az egyik srác, Emmit azt állította, hogy ismer egy gospelt, mely szerint egy olyan vad lény él a fák közötti mocsárban, melyet tetőtől talpig szőr borít, és hatalmasabb még a Skunk Ape-nél is. Rothadó hússzagot áraszt magából, és hangosan bömböl, amikor megéhezik. Embervérre. Emmit ostobább volt, mint egy zsák krumpli, de az apja vadász, aki úgy ismerte a környéket, mint a tenyerét, így Levi úgy gondolta, hogy lehet némi valóságalapja a történetnek.

Azok után, amiket ma este látott és hallott, gőze nem volt, miben higgyen ezentúl.

Elindult visszafelé az úton, amikor mögötte, valahol az erdő mélyén valami olyan hosszan és mélyen felvonyított, hogy a hangtól Levi hátán felállt a szőr, és igen figyelemre méltó sebességgel kezdett el rohanni.

Keresztülcsörtetett az aljnövényzeten; rántást érzett az ingén, hallotta a szakadó anyag hangját, de a legkevésbé sem érdekelte az öltözéke állapota. Még gyorsabban kezdett futni; tornacipőjének talpa alatt recsegtek a gallyak, és felkavarodtak a levelek. Akkora zajt csapott, amivel az ördög öreganyját is elijesztette volna, legalábbis remélte; végül a Cooperé Nagy Házának kivilágított tömege felé vette az irányt.

Elért a ház sarkához, és időben torpant meg ahhoz, hogy ne locsolja le az a kövérkés fickó, aki épp a betonaljzat mentén vizelt.

– Hát itt vagy, Jackie Robinson[10] – mondta Henry, a taxisofőr, felhúzva a cipzárját. – Végül futó lett belőled?

– Nemuram – kapkodott Levi levegő után, kihúzva egy tüskét az oldalából. – Haza tudna vinni? – Elege volt a felnőttek világából, és jobban be akart bújni az ágyába, mint ahogy bármi más után vágyódott volna valaha is. – Kérem! – hallotta a saját hangját elcsuklani a könyörgéstől.

– Sajnálom, öcskös – válaszolta a sofőr. – Fizetős fuvarjaim vannak ebből a lebujból a következő három órára a megye minden pontjára. De igazán kellemes éjszaka ez egy sétara egy olyan erős fiatalnak, mint amilyen te vagy.

– Igenuram – válaszolta Levi megereszkedett vállal. – Azért köszönöm.

Miközben Levi hazafelé kutyagolt az út és az erdő határán, lassan apró darabkákra tépte a 78-as szelvényt, és a papírfecniket maga után hajigálta, mint a mesebeli Jancsika a kenyérmorzsákat. Balszerencsét hozna? Talán. De minél messzebb került a Nagy Háztól, annál szerencsésebbnek érezte magát.

A nap alig bukkant fel a horizonton, amikor Levi végigporoszkált a hosszú, kanyargós úton. Nem volt már messze. Legalábbis a Springstől. Ott volt az otthona, ahol majd a letolást kapja; de még nem jött el annak az ideje. Betért az erdőbe, és egyenesen a lagúna felé vette az irányt, menet közben ledobálva a ruháit; minden egyes levetetett ruhadarabjával megszabadult a Nagy Ház bűzének egy kis szeletétől is. A búvártoronytól pár yardnyira bukkant elő az erdőből.

Ez volt az a hely, ahol kiskorában mindig megállt, a turisták számára fenntartott úszórész határán, ahonnan a hozzá hasonló kinézetű vízi lények ki voltak tiltva. De ennek az új napnak a hajnalán, Levi Williams ott állt a pázsiton meztelenül, akár egy újszülött, és a Mr. Ball és a törvényei – vagy a mamája és a szabályai – iránt érzett félelme elpárolgott, mint az RC kóla a tűző napon.

Ráhelyezte az egyik lábát a toronyra vezető betonlépcsőre; aztán a következőre, és a következőre. Végül a platform legtetejének a szélén találta magát, harminclábnyi magasságra a tótól. A bensőjében egyre jobban fortyogó dühvel nézte, ahogyan a halvány napfény megcsillan a vízfelszínen.

Ez az ő vize is, legalább annyira, mint bárki másé.

Vett egy mély lélegzetet – egy-két-há… –, és elrugaszkodva a platformról ugrott egy fejest a Wakulla Springs legmélyebb pontján. Víz zúgott a fülében; 20, 30, végül 35 láb mélyre merült, ahol a természetes felhajtóerő felkapta, és a felszín felé kezdte emelni.

A hosszú éjszaka okozta fáradtság leolvadt róla, ahogyan könnyed mozdulatokkal a vizet hasítva lökte magát előre. Egy rajnyi kajmánhal ezerfelé rebbent szét, amikor keresztülúszott közöttük.

Víz alatt haladt, kétpercenként feljőve levegőt venni; a lagúna túlsó fele irányába úszott, észrevétlenül a napi felvételhez készülődő filmesek számára. Fejét alig kiemelve a vízből, Levi nézte a távolból, ahogyan Winnie felragasztotta Ricou szikár testére a Szörnyeteg-jelmez darabkáit. Nézte a távolból, ahogyan a férfi tréfálkozik vele és egy szőke, magasan felvágott fehér fürdőruhát viselő weeki watchee-i dublőrlánnyal, aki feltett egy fekete parókát, mielőtt beugrott volna a vízbe. Nézte a távolból, ahogyan az operatőrök elhelyezik a kamerát, és ahogyan Ricou és a dublőr laza tempókkal elúszik a felvételi pozícióba.

És felvétel!

Levi újból lemerült a mélybe, egészen a sziklapárkányig, majd a lábujjaival belecsimpaszkodva felnézett maga fölé. A fehér fürdőruhás lány a nappal szemben, árnyékként úszott a vízen. Alatta a Szörnyeteg hűen utánozta minden mozdulatát. Láthatatlanul a kamerák és a szereplők számára, követni kezdte őket, rúgásról rúgásra és karlendítésről karlendítésre összehangolva a mozdulatait Ricou-éval.

Amikor a lány kiegyenesedett a vízben, egyik lábfejét a másik térdén pihentetve, majd lustán bukfencet vetett, a Szörnyeteg hátrébb húzódott, és a vastagon szétterülő vízipáfrányok közül figyelt tovább. Levi pedig leste, ahogy leskelődik.

A lány most függőlegesen lebegett a kristálytiszta vízben, fejét a felszín felett tartva, hosszú lábával ütemesen taposva. A Szörnyeteg közelebb úszott hozzá, és a lába felé nyújtotta karomban végződő karját anélkül, hogy egy pillanatra is hozzáért volna. A lagúnán keresztül Levi elért hozzájuk, és feléjük nyúlt.

A mögötte lévő vízréteg olyan szilárdnak tűnt, hogy a fiú szinte rá tudott állni. Lassan taposta maga alatt a vizet, mintha csak egy egykerekű biciklit tekerne a mocsárban. Felemelte a két karját, az egyiket fordított C alakban begörbítve, mintegy bekeretezve a látványt: úgy tűnt, hogy a Szörnyeteg egyenesen a fiú markába úszik.

Ha az operatőrök megfordulnának, és Levi felé irányítanák a kamerát, akkor pont elkapnák a masinájukkal, ahogyan az történt azzal a nemes kócsaggal, amelynek képe a lobbi falán látható. Felismerhető lenne vajon? Ekkora távolságból egyáltalán embernek tűnne? Talán, ha csak pár pillanatra is, valami mesebeli úszó lénynek hinnék: a Wakulla Springs legendás halfiújának.

Az ikerkamera két oldalán az operatőrök azonban a latexszörnyre összpontosítottak, és egy pillanatra sem néztek a fiú irányába. Levi Willliams észrevétlenül és szabadon lebegett a forrás vizében, biztos távolban a lebukástól; némi habozás után sajnálkozva nyitotta szét a markát, hogy szabadon engedje a Szörnyeteget a lány, a fény irányába.

3. Interjú a csimpánzzal

Isbel olyan kimerült volt, hogy alig bírt egyenesen ülve maradni. Két kemény napon át dolgozott a diplomamunkája utolsó részén, és ez idő alatt csak az automatából beszerzett kávén és Snickersen élt. Csütörtök délután négy óra felé járt az idő; a lány a La Brea-be tartó buszon ült, és majdnem bebólintott, pedig a dugóban araszoló jármű minden egyes kátyúban ugrott egyet, és ez Los Angelesnek ezen a környékén háztömbönként minimum egyszer előfordult.

Azt kívánta, hogy bárcsak felhívhatná Mr. Gleckmant, és lemondhatná a találkozót, de az utolsó két stúdiókapcsolata visszalépett a végső pillanatban, és nem volt több esélye, hogy valami különleges anyaggal támogassa meg a könyvtári kutatást, amit a szemeszter elejétől kezdve folyamatosan végzett. Ez egy olyan rész lenne, ami jól mutatna a mesterképzésre való jelentkezésénél.

Szakdolgozatának címe „A filmen ábrázolt és a valódi posztkolonializmus vizsgálata: A Tarzan-filmek és azok elképzelt világa” jól igazodott mindkét főszakjához: az egyikhez a UCLA Film Tanszékén, és a másikhoz a nemrégiben beindított Etnikai Tanulmányok Tanszéken. Ez volt a tetőpontja több hónapi munkájának – és az évek óta tartó álmodozásának.

Szülővárosa, a michigani Saginaw, nem az a fajta hely volt, ahol bármiféle filmet forgattak volna valaha is. A szülei mindketten a General Motors gyárában dolgoztak nappali műszakban, így Isabel mindig egyedül volt otthon iskola után. Az egyetlen bébiszittere Muddy kapitány volt, akinek fekete-fehér filmjeit kétórás adásokban adta a helyi tévécsatorna. Mindegyiket látta, A dilis triót, Lash LaRue-t a karikás ostorával, valamint keménykötésű férfiak hosszú sorát szörnyes és robotos sorozatokban, de legjobban a Tarzan-filmek hatása alá került attól a pillanattól kezdve, hogy meglátta a dzsungel királyát a fák között lengedezni. Mindenét odaadta volna, hogy elmenekülhessen a szürke kisvárosból a dzsungel és a titokzatos szakadékok paradicsomába, amelyeken túl mindig kincs vár az emberre.

Két éven át járt a Michigani Állami Egyetemre, ahonnan a UCLA-re került, és majd megőrült az izgalomtól, amikor megtudta, hogy a filmek producerei még életben vannak. Több mint egy éven keresztül próbálta elérni, hogy interjút kaphasson tőlük – mindegy volt, hogy telefonon vagy személyesen. Levelekkel bombázta az MGM és az RKO sajtóosztályát, de azok csak sablonlevelekkel reagáltak. Kérdéseket írt Johnny Weissmüller ügynökének, de az válaszra sem méltatta. Maureen O’Sullivan ügynöke lecsapta a telefont, ha a lány hívta. Johnny Sheffieldnek nem volt már szüksége ügynökre, és két héttel ezelőtt sikerült is beszélnie vele személyesen – legalábbis addig a harminc másodpercig, ami ahhoz kellett a férfinak, hogy közölje vele, tűnjön melegebb éghajlatra.

Isbel lejegyezte a teljes telefonbeszélgetést. Mindent leírt, kezdve onnan, amikor a már egyáltalán nem kölykös Kölyök azt mondta: „Halló? Igen, én vagyok az” a „Maga ugye csak viccel? Nincs az az isten”– részig. Nem hitte, hogy ez akár egy lábjegyzetre is elég lenne, nemhogy még feldobná a szakdolgozatát.

Csita maradt az utolsó reménysége.

Legalábbis Mr. Gleckman azt állította, hogy a csimpánza nem más, mint Csita.

– Persze, tényleg ő az. Szerepelt az összes Tarzan-filmben – állította a férfi a telefonban. – A két elsőben még csak a másik csimpánz beugrója volt, de a Tarzan szökésében már nagyobb szerephez jutott. Ez 1936-ban történt, azóta pedig sorban kapta a filmszerepeket: Weissmüllerrel, Lugosi Bélával, Ed Wynnel – vagyis a legnagyobbakkal – szerepelt a vásznon. – Mindez úgy hangzott, mint egy előre begyakorolt marketinges szöveg, de Isbelnek nem maradt más lehetősége.

– Szeretne egy interjút? – tudakolta Mr. Gleckman, miután tíz percen át ecsetelte az állat filmográfiáját.

– Igen, szeretnék.

– Ő egy olyan művész, aki nem szerepel ingyen. Mit szólna 100 dollárhoz?

– Annyim van rá – válaszolta Isbel. Letette a kagylót, mielőtt megjött volna a józan esze, és meggondolta volna magát; elsietett a bankba, és kiseperte a számláját, csak annyit hagyva rajta, hogy ne haljon éhen Hálaadásig – ha sajtburgeren és sült krumplin kitart addig.

A busz észak felé vánszorgott a Sepulvedán; Isbel kihalászta az öt bankjegyet a farmere zsebéből, és becsúsztatta a térdén pihenő hátizsákba. A mellette horkolva alvó férfi kinyújtotta felé a húsos karját. Az ölében kiterítve a Times egy példánya hevert. „A rendőrség nem tudja, kik követték el a Labianca- és Tate-gyilkosságokat”, harsogta a címlap. Ez aztán megnyugtató, gondolta a lány. Legalább két őrült garázdálkodik a városban. Felsóhajtott, kibámult a gyorséttermek elsuhanó képére, és elkezdte babrálni a lila bőrmellényét, mely rossz szokását már le akarta vetkőzni egy ideje.

A cím, amit Mr. Gleckmantől kapott, Encino és Tarzana határára vitte, mely szinte profetikusnak tűnt számára. Miközben lebotorkált a buszról, úgy érezte, mintha hangyák mászkálnának a jobb lábán. Rápillantott a papírdarabra, amire lefirkantotta a pontos címet: Ventura Boulevard 807 C. Végigtekintett az utcán, de nem látott mást, mint benzinkutak és üres telkek sokaságát, aztán egy fél háztömbbel lejjebb észrevette a Shady Glen Mobile Home Estâtes táblát.

Egy lakókocsipark; ez komoly? Csita mégiscsak egy filmsztár volt! Jó, az sem ma történt, és egy csimpánzról van szó, de akkor is. Talán banánra verte el a megtakarításait.

A kimerültségtől kissé kábán felnevetett; semmit sem akart jobban, mint visszamenni a kollégiumba, bebújni az ágyba és egy hétig aludni. Ez az egész szörnyű ötlet volt. Mégis, mit gondolt?

Elindult a tábla felé.

Egy málló vakolatú, stukkózott boltíven túl szinte teljesen egyforma, alumíniumborítású lakókocsik megszámlálhatatlan sorát látta. Ötvenlábnyira tőle jobbra egy lekerített, nyitott medence feküdt. Egy napbarnított, pólót és melegítőt viselő izmos férfi éppen kék kristályokat szórt a vízbe egy tekercs narancssárga színű slag és egy, a medencét körülzáró kerítés kapujához tolatott furgon között. Felnézett, és a lány felé biccentett.

Isbel tett feléje pár lépést, és tölcsért formált a kezéből.

– Hé, tudja, merre van a 807-es?

– Ezek itt az 500-asok – mutatott a férfi a bal oldali sorra. – A 800-asok három sorral odébb vannak.

– Koszi! – válaszolta a lány, és megperdült, hogy szemügyre vegye a túlméretezett házszámokat, melyek elmosódni látszottak a szeme előtt. Pislogott egyet, megdörzsölte a szemét, és azt kívánta, bárcsak ivott volna még egy kávét, mielőtt felült arra a buszra. Most már mindegy. Megtalálta a 807 C-t, odalépett a lakókocsi előtti, műfűvel borított részhez, melynél egy kovácsoltvas táblán a „Gleckman” felirat állt. Megnyomta a csengőt, mire a lakókocsiban felcsendült egy harangjáték, előadva a Hoorayfor Hollywood fémesen csilingelő változatát.

Az ajtóban egy ősz bajszú, jellegtelen emberke jelent meg. Sötétbarna haján rögtön látszott, hogy paróka.

– Mr. Gleckmanhez van szerencsém?

– Megvan már az Őrtorony összes száma – közölte a férfi köszönésképpen –, és a hétre már bevásároltam mindenféle kacatból, így nem vennék most semmit! – tudatta még, és be akarta vágni az ajtót.

– Isbel Hartsoe vagyok a UCLA-ről. Egy interjút beszéltünk meg telefonon. Emlékszik? – A férfi olyan alacsony volt, hogy egy magasságban volt a szemük, pedig a lány klumpában is alig volt 5,3 láb magas[11].

– Ó, arról van szó – vette le a kezét a férfi a kilincsről. – Miért nem ezzel kezdte? Hát tényleg eljött! Most visszaadta az emberiségbe vetett hitemet – nyújtotta kézrázásra a nyirkos tenyerét. – De hívj csak nyugodtan Mortnak! – Csak a főbérlő és az adóhatóság számára vagyok Mr. Gleckman – közölte, és tágra nyitotta az ajtót. – Nem ismertelek fel. A telefonban a hangod alapján fehérnek gondoltalak.

– Tessék? – torpant meg Isbel a küszöbön.

– Hé, semmi kifogásom nincs a négerekkel szemben. Négerek, zsidók, mindannyian ugyanabban a szarban vagyunk nyakig, nem? Egyszer azt mondta valaki, hogy írnek hallatszódom a telefonban. Én, írnek? Biztos részeg lehettem.

– Kubai-amerikai vagyok, Mr. Gleckman.

– Mórt, kérlek. Tehát Miamiból való vagy?

– Michiganből – vett Isbel egy mély lélegzetet. – Bejöhetek?

– Persze, persze. Elhoztad az… interjú díját?

Isbel mit sem törődve a fejében megszólaló józanság hangjával, kivette az összekészített összeget a zsebéből. Mórt végigpörgette dohányfoltos ujjaival a pénzt, aztán biccentett, mielőtt elrakta volna egy kopott pénztárcába.

– Nem tűnik valami profinak – jelentette ki a lány, miközben a férfi átvezette egy keskeny előszobán. – Mármint, pénzt kérni az interjúért.

– Szivecském, ez jelenti profinak lenni – tűnt őszintén döbbentnek a férfi. – Ha pénz nem cserél gazdát, akkor az csak amatőrök játszadozása. Csita pedig már azelőtt nagypályás volt, hogy a világra jöttél volna – nyitott ki egy vékony ajtót, és átterelte rajta a lányt.

Isbel egy 12 négyzetlábnyi, nyomasztóan túlzsúfolt szobában találta magát. A nehéz, sötét színű bútorokat méregzöld plüsstakarók fedték, melyek cigitől, ázottkutya- és még valami olyan enyhén fanyarkás szagtól bűzlöttek, amelybe a lány nem is akart belegondolni, hogy mi lehet. A reluxán átszűrődő napfény csíkokat festett a falakra, melyeket fekete-fehér, bekeretezett fényképek borítottak: férfiak cowboykalapban, szmokingos szaxofonosok, gyümölcsfürtökbe öltözött nők néztek le a lányra. A termosztát maximumra volt csavarva.

– A nappali garnitúrája anyámé volt – közölte Mórt, követve a lány tekintetét. – Minőségi cuccok – veregette meg az egyik vászonhuzatú karosszék támláját. – Hadd vigyem arrébb ezeket! – A székek, a kávézóasztal, a kanapé – minden vízszintes felület – festékfoltos vászonnal volt lefedve. A férfi szabaddá tette a karosszéket, végignézett a lila-narancs színű, pecsétes kárpiton, majd letakarta egy összehajtogatott újságpapírral. – Megteszi. Csüccs le!

Isbel észrevett egy maszatos festékállványt.

– Szokott festeni? – kérdezte, és óvatosan ráereszkedett a papírra.

– Én ugyan nem. Ez Csitáé.

– Hogyhogy?

– Egy valódi kis Picasso. De olcsóbb, csak egy százasba kerülnek a képei. Kettőt megkapsz százötvenért. Ismered Tony Curtist? Ötöt is megvett. Tudok adni diákkedvezményt, ha gondolod.

– Nem hiszem, hogy…

– Később még megbeszéljük – jelentette ki Mórt. Megfordult, és éles hangon hármat füttyentett.

Ziháló huhogások sorozata hallatszódott a szoba túloldalán lévő tolóajtó mögül, és megjelent Csita.

Isbelnek tátva maradt a szája a meglepetéstől. A csimpánzok kicsinek és aranyosnak tűnnek a tévében, de ez az őszes szőrű és kérges bőrű lény majdnem akkora volt, mint a lány maga. Csita szakállas arca szürke volt, és épp olyan ruhát viselt, mint Mórt: fehér inget, nadrágtartót és a mellkasáig felhúzott barna nadrágot, amihez hozzájött egy hetykén felcsapott lila svájcisapka is. Az egyik kezében ecsetet, a másikban festékpalettát tartott. Megtorpant, és hatalmas barna szemét teljes közönnyel a lányra emelte, mint egy vén duhaj egy párizsi bárban, aztán ismét huhogott egyet.

– Isbel, ez itt Csita. Csita, ő itt Isbel – mutatta be őket egymásnak Mórt.

A csimpánz felhúzta az ajkát, felfedve hatalmas, sárga fogait. Mortra mutatott, és az előbbinél hangosabban kezdett huhogni.

– Igen, tudom, koktélidő. Vegyél vissza egy kicsit! Társaságunk van. Bocsáss meg egy pillanatra! – fordult a lányhoz, és odalépett egy kis asztalhoz, hogy megtöltsön egy zömök poharat valamivel, ami gyanúsan whiskynek tűnt.

Isabel döbbenten nézett rá.

– Ó, ne aggódj – mondta Mórt –, nem nekem lesz. – Évek óta nem iszom. De ez a nagy barátom teljesen rászokott a Jim Beamre a régi szép időkben, és ha nem kapja meg a délutáni adagját, akkor jó kis patáliát tud csapni – közölte, és letette a poharat Csita festőállványa mellé, aztán elővett a mellényzsebéből egy szivart, amit teátrális mozdulatokkal kísérve meggyújtott.

– Remélem, ez már önnek lesz – mondta Isbel, bár a gondolattól, hogy a szivarfüst betöltse a szoba fülledt levegőjét, felfordult a gyomra.

– Mit mondhatnék? Művészek. Ők aztán nem nagyon tudják, hogy lehet tisztán élni – adta oda a szivart a csimpánznak, aki áttette az ecsetet a csupasz jobb talpába, szívott egy hosszú slukkot, és szellentett egyet.

– Neked is szép napot! – mondta Mórt, aztán a csimpánzzal együtt hangos hahotában tört ki; Mórt a hasát fogta, a csimpánz huhogott, és a kezével csapkodott maga körül. Ragacsos, zöld festék cseppent a lámpaernyőre. Mórt fintorogva legyezni kezdte a levegőt.

– Hozzá lehet szokni. Nagyrészt zöldségeket eszik, amitől felfújódik. Plusz már elég öreg is. Mit is mondhatnék? Kérlek, ezt azért ne írd le!

Isbel lenézett a jegyzetfüzetére és a tollára; észre sem vette, hogy automatikusan elővette őket a hátizsákjából.

– Oké – fordított egy üres oldalra, megköszörülte a torkát, és nekilátott a munkának. – Mr. Gleckman, hogyan…?

A telefon megcsörrent a szomszéd szobában. Csita kétszer felhuhogott, és belehuppant egy forgószékbe, keresztbefonva hosszú karját a mellkasa előtt.

– Igen, tudom, én vagyok a soros – mondta Mórt, és elindult a másik szobába. – Szavad ne feledd! – nézett vissza az ajtóból.

Mórt khaki színű buggyos nadrágja jól látszódott, miközben felkapta a telefont, és belekiabált a kagylóba.

– Hermie, te mocsadék! Még van pofád felhívni?! Kapd be, vagy fizess! Mi? Nem. Láttam-e a csekket? Köszvényed van? Nem tudod felemelni többé a tollad? Egy pillanat!

– Bocs, aranyom, de van egy kis dolgom – kukkantott be parókás ábrázatával a szobába. – Pár percnél nem tart tovább!

– Várjon, és mi lesz az interjúmmal? – kérdezte Isbel egyszerre riadtan és dühösen.

– Csita az, akiért idejöttél, nem? – vonta meg a vállát Mórt. – Beszélj vele! Ne aggódj, szereti a társaságot. Csak ne csapj túl nagy zajt! – mondta a férfi, és eltűnt a faberakásos műanyag tolóajtó mögött. – Hermie? Igen, itt vagyok. Hogy? Mennyi? Mindjárt lecsapom a kagylót! Ó, oké. Ez már annyi, amit felnőtt embereknek érdemes áttárgyalniuk. Néha olyan vagyok, mint egy kutya: nem hallom meg az alacsony tartományban elhangzó dolgokat. Alatta vannak a kurva hallásküszöbömön. Szóval, mi van? – csukta be maga mögött az ajtót.

Isbel hallotta a vékony műanyagretesz kattanását, ami olyannak tűnt, mintha Isten lenyomta volna egy Tupperware edény fedelét, elzárva ezzel a zsúfolt, bűzös szobát a világ többi részétől. Egyedül maradt Csitával.

A csimpánz úgy nézett a lányra a pohár pereme felett, mintha arra ösztökélné, hogy ő tegye meg az első lépést. Isbel agyán végigfutott az összes kérdés, amit előre kigondolt. Belesüppedt a székébe egy olyan sóhaj keretében, ami már a sírás határán mozgott. Ha Mr. Gleckman nem teszi le a telefont két percen belül, akkor vissza fogja kérni – nem, követelni – a „díjat”, és elmegy. Ez már több volt, mint nevetséges.

Nézte, ahogyan Csita szív egy újabb slukkot, aztán leteszi egy hamutartóba a szivart, és megint a kezébe veszi az ecsetet. Kezébe, mancsába?, jegyezte le a füzetébe, és érezte, hogy újból fájni kezd a feje. A csimpánz kék festéket kent a vászonra, lecsippentett valamit a pofaszakálláról, megszemlélte, aztán bekapta.

– Csodás! – jegyezte meg Isbel. – Mozisztár-tetűk. Mi jöhet még? – Becsukta a szemét, hátha abbamarad a lüktetés a halántékában, és még jobban belesüppedt a puha kárpitba. – Ez aztán az interjú!

– Még nem is kérdezett semmit!

A csikorgó hang távolinak és tompának hatott, de úgy tűnt, mintha az állvány felől jönne.

– Kérdezhetne például – folytatta a hang – a showbizniszbeli tapasztalataimról. Mert Mortnak gőze sincs róla. Ő ott sem volt, nem volt része a varázslatnak. Én meg igen, bár ezt sosem tudná meg a poszterekről. A dzsungel királya, az asszonya és a fia. Hol a legjobb barátja? Nem kaptam semmi elismerést ezektől a hollywoodi fickóktól. Nap nap után figyeltem azokat a túlfizetett színészeket, ahogyan hőst játszanak, de ki is volt az, aki megmentette a napot, elüldözve a gonoszokat, felfedve és megakadályozva az ördögi terveiket, kijátszva a kapzsiságukat? Csita! De nekem egyszer nem írtak volna egy sort sem. Amikor egyáltalán kifizettek, olyan volt, mintha egyike lennék a helyi bugrisoknak, akiket egy-egy napra felbéreltek statisztának. Pedig én afrikai vagyok! De lássuk, milyen jó színész is voltam: szavak nélkül, saját magamat játszva, mimikával és huhogással figyelmeztettem a barátaimat a veszélyre, mintha valóban a sötét dzsungel és mocsár egyik teremtménye lettem volna. És én mentettem meg őket. Megmentettem Tarzant, Jane-t, a Kölyköt, az egész bandát. Még fontosabb, csajszi, hogy megmentettem a filmet. Én voltam az, akin nevettek. Én voltam az, aki miatt a közönség beült a moziba. És mi volt a jutalom? Weissmüller hetente két ezrest akasztott le, én meg banánt és fejvakarást kaptam, mintha csak egy buta szörnyeteg lennék. És hogy mi folyt a színfalak mögött? Olvashatta a lapokban. Az emberek viselkedtek úgy, mintha állatok lennének. Persze, más idők jártak akkoriban. De történt bármi változás e téren? Ez öntől is függ. Már sosem fognak úgy megbecsülni, mint ahogy megérdemelném, de legalább szeretnék tiszta vizet önteni a pohárba. Meg akarom kapni, ami jár nekem. Azt akarom, hogy mindenki Hollywoodban – és az egész világon – emlékezzen arra, hogy a legnagyobbak között foglaltam helyet. Csita igazi sztár volt!

Mórt félrecsúsztatta a harmonikaajtót.

– Bocs, szivi, tovább tartott, mint ahogy hittem.

Isbel kinyitotta a szemét, és körbenézett. Elaludhatott? Azt hitte, már jóval későbbre jár az idő. A porral teli délutáni napfény sárga sugarai alig érték magasabban a vékony, dekorált falakat, mint amikor megérkezett.

– Ezt nézd meg! Készített rólad egy festményt. Nem semmi, mi? – kérdezte Mórt.

A vásznon narancssárga hurkok kanyarogtak sötétkék háttér előtt, mintha valaki Matchbox autópályákat épített volna az égre.

Csita Isbelre tekintett, felhúzta az egyik sűrű szemöldökét, és lágyan huhogott egyet.

– Néha tökre olyan, mintha tudna beszélni, nem? – mosolyodott el Mórt, és leült a kanapéra. – Oké, mire is vagy kíváncsi?

Isbel lepillantott a jegyzetfüzetére, ami tele volt írva szavakkal. Döbbenten nézett a „legnagyobbak között foglaltam helyet” részre.

– Jól vagy, szivi? Bocs, hogy ezt kell mondanom, de úgy nézel ki, mint egy zöldcitrom egy Mai Tai koktél alján. Ugye nem szedsz valamit? – nézett rá sandán.

– Nem – rázta meg Isbel a fejét, ami lüktetni kezdett a mozdulattól. – De tényleg nem érzem jól magam. Azt hiszem, jobb lenne, ha… ha máskor folytatnánk.

– Persze, persze. Bármikor. Csita és én mindig itt vagyunk. Kivéve csütörtökönként. Olyankor kártyázom.

– Akkor majd máskor – állt fel Isbel; az egyik kezével a szék karfájába kapaszkodott, hogy megőrizze az egyensúlyát. Az ajtóban járt már, amikor eszébe jutott a pénz. – Mr. Gleckman, az interjúdíj? – nyújtotta a férfi felé a kezét.

– Gondolj rá előlegként!

– Az ki van zárva!

A férfi és a csimpánz is a lányra bámult egy pillanatig, aztán Mórt felsóhajtott, és a tárcájáért nyúlt.

– Biztos vagy benne? Előfordulhat, hogy legközelebb többet fogunk kérni.

– Próba szerencse – válaszolta a lány, és eltette a bankjegyeket a farmerzsebébe.

Odakinn, végigsétálva a fémkasznik között, Isbel érezte, hogy nem sok választja el attól, hogy hisztériázni kezdjen. Nem elég, hogy hallucinált egy beszélő csimpánzt, még jegyzeteket is készített. Remegve a hátizsákja mélyére süllyesztette a jegyzetfüzetet. Bármi is van a lapokon, majd elolvassa holnap, ha aludt egyet. Ha sokat aludt. Aztán valószínűleg úgyis elégeti.

Erőltetetten mosolyogva odabiccentett egy cicanadrágot viselő középkorú nőnek, aki furcsa pillantást vetett rá, miközben elhaladt mellette. Lehet, hogy hangosan gondolkodott? Isbel beharapta az ajkát, és óvatosan ment tovább lépésről lépésre; látványosan kiegyenesítette a vállát, mintha így rá tudná magát kényszeríteni, hogy elég sokáig képes legyen talpon maradni ahhoz, hogy fel tudjon szállni a buszra. De amikor elért a medencéhez, és kiszúrt egy nyugágyat – egy kényelmesnek tűnő kékesfehér, műanyaghálós ülőalkalmatosságot –, pár perces pihenés igazán kitűnő ötletnek tűnt számára. A buszmegálló még egy háztömbbel arrébb volt.

A medencetisztító srác slagja takarosán fel volt tekerve, a férfi pedig könnyed, hosszú csapásokkal úszott a vízben. Ahogy sötét árnyékként siklott közvetlenül a felszín alatt, két hosszonként csak egyszer jőve fel levegőért, olybá tűnt, mintha félig hal lenne. Isbel úgy roskadt bele a nyugágyba, mintha kocsonyává váltak volna a csontjai.

Pár perc múlva hűvösséget érzett, ahogy valami eltakarta előle a napot.

– Jól érzi magát? – kérdezte a férfi kissé déliesnek tűnő, vontatott hanghordozással.

– Csak elfáradtam egy kicsit – válaszolta a lány álmosan. – Amúgy minden rendben. És ön hogy van?

– Jól, mint hal a vízben. – Meztelen talpak csattogását hallotta, majd a betonon megcsikorduló alumínium hangját. – Biztos, hogy jól érzi magát, hölgyem? – köszörülte meg a torkát a férfi.

Hölgyem? Emberfeletti erőfeszítéssel Isbelnek sikerült kinyitnia a szemét. Jézusom, milyen hatalmas férfi! Izmos, bronzbarna teste kecses és ruganyos volt, mint egy állaté, és egy pár Speedo cipőben végződött.

A lány a földre szegezte a tekintetét, hogy ne a férfit bámulja, és talpra kászálódott.

– Bocsi, jól vagyok. Kissé túl sokat dolgoztam az utóbbi pár éjjel.

– Ó, értem. – A férfi magára vett egy melegítőnadrágot, aztán fogta a fölözőhálót, és háromfelé szétszedve letette egy üveg klór mellé. – Iskolába jár?

– A UCLA-re.

– Encino nincs a szomszédban. Mi szél hozta Shady Glenbe?

– Interjút készítettem egy filmsztárral – válaszolta a lány, és a jegyzetfüzetére gondolt, ami tömve volt Tarzan emberszabású majombarátja filozofálásával.

– Valamelyik híres ember él itt? – nézett körbe hitetlenkedve a férfi.

– Azt hittem, de nem teljesen úgy sült el a dolog, ahogyan terveztem – rázta meg Isbel a fejét, mely abbahagyta a lüktetést, amikor kijött a friss levegőre. – Maga aztán tud úszni! – váltott témát.

– Kösz! – mondta a férfi az üveg csavaros tetejével foglalatoskodva.

– Versenyzik is?

– Nem nagyon. A középiskola után reménykedtem, hogy majd filmekben dublőrködhetek. Ezért költöztem a városba – válaszolta, és belebújt a pólójába.

– Mi volt a gond?

– Kiderült, hogy manapság nem nagyon forgatnak vízben játszódó filmeket, ha meg mégis, nem sok szerep jut bennük a hozzám hasonlóknak, ha érti, mire gondolok. Így inkább dolgozni kezdtem vízimentőként a Y-nál[12], és megtanultam mindent a medencék és szűrők karbantartásáról. Ez mind újdonság volt számomra; otthon Floridában csak úsztam a folyóban, a forrástóban és a töbörben.

– Elég kicsi lehetett, ha úszni tudott egy vödörben – nevetett fel Isbel.

– Nem vödörben, hanem töbörben, vagyis inkább víznyelőben. Ezek természetes mészkőképződmények; egy csomó van belőlük, ahonnan jövök. Lehet, hogy hallott már a Wakulla Springsről. Több filmet is forgattak ott.

– Tényleg? Miket? – egyenesedett ki Isbel.

– A fekete lagúna szörnyét – válaszolta a férfi, és rápillantott a lányra, mint aki valami pozitív reakcióban reménykedik, aztán megvonta a vállát. – Meg néhány Tarzant is, még a születésem előtt.

– Weissmülleres Tarzant?

– Ja. Hallania kéne Vergie nénikémet, mi mindent össze tud mesélni arról a fickóról meg az idétlen ugratásairól! Rengeteg sztorija van róla.

– Emlékszik valamire közülük?

– Csak néhány részletre.

– Csinálhatnék interjút önnel? – Isbel hirtelen már nem is érezte olyan fáradtnak magát.

– Nem hiszem, hogy bármi érdemlegeset tudnék mondani, de természetesen igen – mosolyodott el a férfi. – Hadd tegyem be ezeket a furgonba – nézett le a lábánál lévő felszerelésre –, és szívesen hazaviszem, ha gondolja. Az iroda Santa Monicában van, úgyis egy irányba megyünk – közölte, és felvett egy „Wakulla Joe Medenceszerviz” feliratú vödröt.

– Koszi, de… – nézett a lány a férfira, és megrázta a fejét.

– De teljesen idegen vagyok? Ne aggódjon, nem én öltem meg Sharon Tate-et vagy bárki mást – mosolyodott el a férfi. – És nem egy szimpla medencetisztító vagyok. Én vagyok a cégtulaj. Egy tisztes állampolgár. Öt csapattal dolgozom LA egész területén. Általában az irodában tevékenykedem, de Cárit őrszolgálatra hívták a hétre. A jó ég a tudója, Reagen kormányzó hova küldi – csóválta meg a fejét, és beletúrt a szerszámosládájába. Elővett egy ijesztőnek látszó, hosszú nyelű, éles végű vakolókanalat.

– Ez meg minek?

– Általában arra használom, hogy kikapargassam a moszatot a medencefalból, de felhatalmazom, hogy ledöfjön vele, ha bármi fenyegetőt tennék, amíg eljutunk Westwoodba. Oké?

– Azt hiszem – válaszolta Isbel továbbra is bizonytalanul, de a kísértés, hogy halljon egy valódi, eddig még sosem publikált Tarzan-sztorit, túl erős volt ahhoz, hogy ellen tudjon állni neki.

– Nagyszerű! – mosolyodott el a férfi. – Akkor engedtessék meg, hogy illő módon bemutatkozzam: Levi Williamsnek hívnak.

– Isbel Hartsoe – emelte fel a vakolókanalat a lány, és visszamosolygott. – Azért te is kockáztatsz. Mi van, ha én vagyok az őrült sorozatgyilkos?

– Hmm, akkor azt hiszem, rácsesztem – válaszolta Levi. – Ellenben a mamámnak megvan a maga véleménye a szerencséről, és kaptam tőle egy indiános pennyt, hogy vigyázzon a furgonomra, szóval szerintem biztonságban leszek.

– Mindent elhiszel, amit a mamád mond?

– A felét sem – kuncogott Levi –, de úgy nevelt, hogy tartsam tiszteletben mások hitvilágát.

– A mamád nagyon hasonlíthat az abuelamra, a nagymamámra. Ő kubai. Tele van babonákkal – közölte Isbel, és felvette a hátizsákját. – Mindig is azt hittem, hogy a nagy részük csak mese, de mostanság… – bicsaklott meg a lány hangja, amikor megint eszébe jutott a jegyzettömbjébe firkált szöveg.

– Ismerem az érzést – nevetett fel Levi. – Floridában nőttem fel, és hadd áruljam el neked, hogy olyan sok időt töltöttem a folyóban, az erdőben és a mocsárban, hogy én már nagyon is elhiszek mindent.

4. Rejtélyes vizeken

Lassan végigevezni a Wakulla folyón igazán otthonos érzés volt dr. Anna Williams számára. Bár Dél-Kaliforniában nőtt fel, a családjával felváltva hol itt, hol ott töltötték a karácsonyt: az egyik évben Michiganben Abuela Ceciliánál, a következőben pedig Mayola nagyinál Floridában. Mindkét nagyszülőjét imádta, mégis úgy érezte, hogy inkább a Wakullához tartozik; Saginaw közelébe sem ér a tó természeti szépségeinek.

Forró, párás augusztusi délután volt, amikor a 15 láb hosszú ladikja orrában üldögélt mozdulatlanul, kesztyűs jobb kezében egy készenlétbe helyezett fogóhurokkal és egy kampóval a másikban. Víztől csepegő evezőjét az ülőkére fektette keresztben; nem volt rá szüksége, mivel a lassan hömpölygő áramlás olyan könnyedén vitte a sziget felé a csónakot, mint ahogyan a vízben mellette köröző azáleákat.

Végignézett a körülötte lévő növényzeten, és visszafojtotta a lélegzetét. Baj lesz, lehet, hogy baj lesz, figyelmeztette magát. A kis legyezőpálmák között összekunkorodott kígyó talán helybéli lehet. Ekkora távolságból nem tudta kivenni a bőrpikkelyek mintázatát, egyedül a karhosszúságú test rozsdabarna foltjait látta a fogazott szélű leveleken keresztül. Így ahelyett, hogy megkerülte volna a szigetet – ahogyan azt már számtalanszor tette –, a csónak orrát inkább óvatosan a páfránylevelek közé kormányozta, melyek hangosan suhogtak az alumínium hajótesthez súrlódva, ahogy a jármű kerek orra felfutott a partra.

A kígyó nem moccant egy tapodtat sem, míg Anna meg nem piszkálta a kampóval. Ekkor megfeszült, mint egy izmos férfikar, és balra vetette magát, de a nő reflexei sem voltak berozsdásodva. Szilárdan megvetve a lábát a lapos testű csónak fenekén, szorosra húzta a hurkot a kígyó feje körül, aztán kiemelte a növényzetből a vonagló teremtményt.

Közel 4 láb hosszú lehet, becsülte meg a nő, és szokatlanul vastag. Valószínűleg egy terhes nőstény. Kicsit felemelte, hogy jól megnézhesse a sakktáblaszerű bőrmintázatát. Csak egy sima barna vízisikló. A diákjai tuti kinevetnék, ha látták volna: Williams professzor összetéveszt egy közönséges vízisiklót egy burmai tigrispitonnal.

Elengedte a dühös hüllőt, és megkönnyebbülten felsóhajtott. Bár igazán izgalmas lett volna kutatóbiológusként zsákmányul ejteni az első pitont ezen a környéken – több mint 400 mérföldre északra az Evergladestől, a hivatalosan dokumentált élőhelyétől –, az itteni élővilág számára igazán rossz hírként szolgálna.

Anna megmártotta a fogóhurkot néhányszor a vízben, hogy eltávolítsa róla a kígyó pikkelyeit, majd körbenézett a tájon, ami nem sok változáson ment keresztül az elmúlt pár ezer évben. Ma már az állam fennhatósága alatt álló nemzeti park volt, megóvva a fejlődéstől, és mivel távol volt mind a szállodától, mind a tavaktól, szinte semmi nyoma nem volt az emberi jelenlétnek. De tudta, hogy a civilizáció évről évre közeledik. Ezért tölti ő is itt a nyári szabadságát, dokumentálva a változásokat, hátha megtalálja a módját az idő kerekének visszaforgatására.

Búvárok feltárták már a tó alatti mészkőbarlangokat, felfedezve, hogy több mint 15 mérföldön keresztül csatornák ágaznak el a legelős, sziklás felszín alatt rejtőzve egészen az Apalachicola Nemzeti Erdőig.

A vízgyűjtőt megfertőzte a Tallahassee-ből érkező szennyvíz, a farmok földjeiről szivárgó nitrátos műtrágya, és a valaha kristálytiszta víz ma már sötétbarna teára hasonlít mind színében, mind állagában. Igen jól halad afelé, hogy ténylegesen fekete lagúnává váljon.

Anna aggódott a gyermekkora játszóhelyeit benépesítő élőlények sorsa iránt. Floridában több nem őshonos faj talált otthonra, mint bárhol máshol; igazi paradicsom a szökevények számára: az akváriumokhoz hasonlóan hínár borította a felszínt; délamerikai eredetű, vidámparkokból és kisebb állatkertekből felvásárolt és szabadon engedett pitonok, boák, anakondák éltek itt; tatuk kerültek ide a majomházakból, valamint a turisták által hátrahagyott, megunt házi kedvencek népesítették be a területet az 1920-as évektől kezdve.

Ezzel szemben még mindig a legcsodálatosabb hely volt, amit Anna valaha is látott.

Leszakított egy maroknyi szépbogyót – természetes szúnyogriasztót –, összenyomta, és a kipréselt levendulaszínű lével bedörzsölte a felkarját, a nyakát és az arcát. Ellökte a csónakot a szigettől, és letörölte az izzadságot a homlokáról egy tarka selyemkendővel. Még egy órán át akart vizsgálódni, ami után az egész napos üldögélést és evezést egy kiadós úszással tervezte kipihenni. Kitűnő úszó volt, az egyetemi évek alatt több díjat is nyert, de a közelébe sem érhetett az apjának. Levi Williams minden bizonnyal a habokban született: bár már a hetvenedik évét taposta, még mindig egy perccel tovább tudta visszatartani a lélegzetét, mint Anna.

Felvette az evezőt, és az enyhe kanyar felé irányította a csónakot, ahol az apja régen meg szokta mutatni Öreg Joe-t, ahogyan a napon sütteti magát – mielőtt egy orvvadász lefokozta volna a hatalmas aligátort a folyópart őréből a Lodge lobbijának üvegvitrinjében kiállított, kitömött turistalátványossággá –, majd odafurakodott három mangrove-fához. Kicsúsztatta a kesztyűből izzadt kezét, és a levegőben legyezgetve megszárította, mielőtt kivette volna a táblagépét a vízálló hátizsákjából. Megnyitotta az adatbázisát, és felvette a vízisiklót a délután folyamán látott aligátorok, teknősök, pelikánok, anhingák, kócsagok és íbiszmadarak sorába. Annak azért örült, hogy a halak számolásához a Vadvilág Bizottság adott neki egy gyakornokot.

Anna majd kiugrott a bőréből, amikor a Bizottság felkérte, hogy csatlakozzon a Wakulla-kutatóprojekthez. Ez jó ürügy volt számára, hogy még több időt tölthessen a nyár folyamán a nagymamájával annak kicsiny shadeville-i házában. 86 éves korára a nagyija egy edzett, vén bútordarab lett, aki egész álló nap a tornácon üldögélt limonádét szopogatva és a mozgó könyvárusra várva. Azt állította, hogy elvan egymagában, de Anna tudta, hogy örül a társaságnak.

Emellett a projekt lehetőséget adott a szakmai hírneve öregbítésére is. Hivatalosan a vadvilágot mérte fel, amelynek az élőhelye a Wakulla folyó két és fél mérföldes körzete volt a forrásától kezdve egészen a nemzeti park határát jelölő drótkerítésig. Nem hivatalosan pedig abban reménykedett, hogy olyan élőlényeket pillanthat meg, melyek nem léteznek – legalábbis ma már nem: fekete párducot, karolinai törpepapagájt, fehércsőrű harkályt. Vagy akár egy Skunk Ape-et.

A józan ész és a szakmai büszkesége is azt diktálta, hogy kriptozoológiai hajlamait tartsa meg magának. De Anna a tündérmesék és az apja által annyira imádott szörnyfilmek között nőtt fel. A férfi többször is elvitte a lányt és a bátyjait a La Brea Pits Múzeumba, Ben Cooper-maszkot vett nekik halloweenre, és a saját gyermekkorából származó, mocsári teremtményekről szóló történetek mesélésével ringatta őket nyugtalan álomba. Minden alkalommal, amikor Anna meglátogatta a nagyiját, késő éjszakáig fennmaradt, hogy hallgassa, ahogyan a ciprusfaágak karistolják a bádogtetőt, és biztos volt benne, hogy a Skunk Ape akar bejutni a házba, megpróbálva felbontani azt, mint egy konzervdobozt. Lényének egy része megrémült tőlük, egy másik részét azonban mindig felvillanyozta az elképzelés, hogy a történetek közül néhány igaz lehet. Olyan felfedezések gondolatát dédelgette magában, mint például a tüskéshal és a jávai elefánt felkutatása, és remélte, hogy egy szép napon hozzáadhatja ezeket a listájához; élő bizonyítékkal szolgálva, hogy nem csak legendák, és hogy nem haltak ki.

Elhessegetett egy csapatnyi szemtelen szúnyogot, visszatérítve gondolatait arra a feladatra, amire momentán a fizetését kapja. Feljegyzett öt újabb teknőst, nyolc sirályt és egy termetes vízi poloskát – mely utóbbi gyorsabb evezésre késztette, ugyanis elég sok tapasztalata volt a floridai vérszívókkal –, aztán még egy szemrevaló, tíz láb hosszú aligátort, meg egy…

…plotty!

Valami tőle jobbra belecsobbant a vízbe. Felnézett a felhőtlen égre. Semmi sem pottyanhatott le egy ágról a feje fölül, mivel a folyó közepén hajózott.

Csobb!

Ez már sokkal közelebb volt, lefröcskölte a jobb karját. Ha valaki most megleste volna az összefonódó lombok közül, egy futó pillantás erejéig egy riadt gyermeket látott volna egy felnőtt nő arcából kitekinteni. De a dolog, ami ránézett, nem volt ember, bár éber, intelligens szemmel, hosszúkás rózsaszín arccal és szürkésbarna szakállal rendelkezett. A fogait kivillantva vicsorgott.

Anna pulzusa visszaállt a normálisra, amikor észrevette, hogy egy rézuszmajom az, amely csontos karját behajlítva egy újabb követ hajított el éppen. A csobbanás most sokkal közelebb történt a csónakhoz. Anna felnevetett a majom rikácsolása hallatán, melyet gúnyos majomkórus hangja követett. Több majom is volt mögötte – nem is kevés –, de azok nem voltak ilyen bátrak, csak messzebbről támogatták a vezérüket.

Természetesen a majmok is betelepülők, de Anna jobban kedvelte őket, mint a kígyókat. Aranyosabbak, sokkal közelebb állnak az emberhez, és nem eszik meg a többi állatot. A pletykák szerint azoknak a hollywoodi majmoknak a leszármazottaik, akiket szabadon engedtek a Tarzan-filmek forgatása után. Anna nem nagyon hitt ebben, ugyanis jól ismerte az összes filmet – a szüleinek megvolt mindkét Weissmüller-DVD-gyűjtemény –, és kapucinusokat, valamint pókmajmokat látott bennük, de egyetlen rézuszt sem. Mondjuk, ez nem zárja ki teljesen. Talán az őseikről készült felvételek a vágóollónak estek áldozatul. Anna mindössze abban volt biztos, hogy ezek az állatok nem őshonosak Floridában, tehát valakinek ide kellett hoznia őket.

A vezérmajom újból felvisított. Anna elmosolyodott, és elővette a mobilját, hogy készítsen egy jó kis közeli képet. Térerő persze itt nincs, de amikor visszaér a Lodge-ba, majd elküldi a fotót az anyjának ezzel a szöveggel: „Van valami jó interjúkérdésed hozzá?”, utalva ezzel a szülei által számtalanszor elmesélt nagyon aranyos történetre arról, hogyan ismerkedtek meg. Aztán átváltott a szemtelenkedő lánygyermek szerepéből a kötelességtudó biológuséba, és csillaggal jelölve hozzáadott az adatbázishoz három majmot, ugyanis bár a saját szemével még nem látta őket eddig, de minimum tucatnyi alkalommal hallotta már a hangjukat.

Már majdnem a mohalepte drótkerítésnél járt, ami az Edward Ball Wakulla Springs Nemzeti Park határát jelölte. Azon túl fekszik a Shadetown Road-i híd, ahol begyűrűzik a 21. század: egy csomó parcella olyan utcanevekkel, mint például az Óriásguvat gyalogút, Pulykacsapás és a Vaddisznó út, melyeket mind azokról az állatokról neveztek el, amelyeket elpusztítottak vagy kitelepítettek az építkezések során.

A kerítés mutatta, hol végződik ez a földi paradicsom. Itt volt az idő, hogy visszaforduljon; eleget dolgozott mára.

De a majmokat látva és azon töprengve, hogy honnan jöttek – és ő maga honnan jött –, beléhasított a gondolat, hogy csináljon valamit, amit gyerekkora óta nem tett.

Vajon ha valaki zajt csap, az tolakodásnak számít? Bár létezik olyan, hogy hangszennyezés, az biztos. De mi a helyzet azzal a hanggal, amelyet mesterségesen illesztettek a tájba, csak azért, hogy váratlanul terjeszkedni kezdjen, kiszorítva az őshonosakat? Mert az biztos, hogy az 1930-as évek előtt a floridai gyerekeknek, mint például az ő apjának is, megvoltak a saját harsány csatakiáltásaik, amelyekkel felhívták magukra a figyelmet, amikor egy indán himbálózva belevetették magukat egy víznyelő kellős közepébe.

Anna letette az evezőjét, és mély lélegzetet vett. Ökölbe zárta a kezét, és dobolni kezdett vele a mellkasán. Nagyra nyitotta a száját, és üvöltésbe – igazából jódlizásba – fogott, inkább ausztriai, mint afrikai, inkább hollywoodi, mint floridai módon: először hamisan, ami lassan valódivá alakult: – HOOOOOLIOIOOOOOOOOOLIO!

A hosszú, visszhangzó kiáltás megtörte a dzsungel csendjét.

Végigsuhant a vízfelszín felett, és az állatok reagáltak rá.

Két anhinga kitört a ketrecéből, és kilőtt a ciprusok lombkoronája felé.

Egy rézuszmakákó-család tagjai kuncogva és huhogva döngették a saját mellkasukat.

Egy óriásguvat bőgő hangon sivákolt.

Egy tizenkét láb hosszú aligátor elmerült a vízben, és lassan elúszott a lármától a folyón felfelé; történelem előtti időkből származó agya higgadtan kattogott.

Anna a dzsungel rettenthetetlen királynőjeként ismét elordította magát.

Valahol az erdőben valami, ami savanyúkáposzta-szagot árasztott, görnyedten vonszolva magát felüvöltött: „vúmp, vúmp”.

Egy VW Bogár méretű tatu megrázta pikkelyes fejét, prüszkölt egyet, és elcammogott a bozótoson keresztül.

A vízfelszín alatt egy teremtmény Anna csónakja felé nyúlt úszóhártyás mancsával, karmaival a fém csónaktesthez közelítve. Aztán meggondolta magát, és elmerült a mélybe, ahová tartozott, messze a fénytől.

Marczali Tamás fordítása